Szokatlan hangot üték meg,
Fönnszárnyaló diadalének,
Erővel teljes a dalom.
Ah, szárnya nő ezer a szónak
Eséstül égiek ónak,
Lelkem zenéje hatalom!
Kitörni fél az erőtlen,
Nem bízik ősi erőben,
Nyomon jár, a taposotton.
De engem szárnyak emelnek,
Ihleti lángja e mellnek
A magas égbe van otthon.
Az újat rettegi régi;
Gyülölt a földnek az égi;
Keresi mind rokonát csak.
De hangom hallja a félholt,
Mert rajta olykor az égbolt
Villáma, gyors tüze átcsap.
Hiába intnek a bölcsek,
Hogy új formába ne öntsek
Új lelket, eszmehatottat.
Oda se néz dalom a vésznek,
Mert benne a szívnek, az észnek
Új diadalmi lobognak.
Hiába int a kétlekedő,
Hogy nem ért meg a léha idő.
Inkább hallgassak a mára:
A nagy jövőnek az üdve
Van homlokomra kisütve;
Jövőnek jelen az ára.
Szokatlan hangot üték meg,
Viharok ajka e lélek,
Szavában égi erő.
Jöjjön, ki lelkesen érez,
Kinek szív fér a szivéhez,
Ifjak! Ó, jertek elő!