SZIRÉN

Lányarca és halteste volt, A szeme láng, de szíve holt. S mégis, hol teste vízbe nyúl, Zsibbasztó kéjek pokla dúl.

Vérajka tűzvággyal lehelt, S pír fútta be a hókebelt. Zöld szeme titkok tengere, Csáb hangja szívvesztő zene.

S amint az úszó nyoszolyán Ringott a bűvös hableány, Lengette titkos bűvölet Az aranysárga fürtöket.

S az aranysárga fürtökön Csodálatos virágzözön, Melynek szédítő illata Izzó tüdőmig elhata,

És agyvelőmbe felhatol, Miként a csók, miként a bor, Beljebbre von, rohanni készt, Megejtve szívet és az észt.

Sikamlós teste átfogott, Megvetve minden ildomot, Levedlé csilló pikkelyét, S vad láz dobálta tetemét.

S köröttem minden összefolyt, Éreztem mennyet és pokolt, Éreztem életet s halált, A tűzgyönyör agyamba szállt.

Elvesztém ekkor önmagam, A puszta lét, a vérfolyam Hatalma volt, mit érezék, Eldobva leplét, ékszerét.

Erembe kéjek árja dúlt, Fejemre átok tornyosult; Egyszerre féreg és világ, Vakonszülött, ki égbe lát.

Angyal valék, ki mélybe hull, Ördög, ki fölmagasztosul, Állat, ki érzi mély becsét, Isten, ki elveszté eszét.

Éreztem kínt és üdvöt én, Eszem korlátit áttörém. A mindenséget szomjazám S vágyam betölté egy leány.

Mindent éreztem s tudja ég, Mégis tátongó űr valék. Nem lenni vágytam, lenni is, Minden valék, de semmi is.

S ki volt e nő? Milyen talány! Egyszerre szűz és kéjleány. Lányarca és halteste volt, A szeme láng, de szíve holt.