Itt élek megvetetten,
Mint egy elátkozott;
Már szinte elfeledtem,
Hogy voltam és vagyok.
Köröttem dudvaerdő,
Giz-gazból rengeteg.
Bár jőne holtra lejtő,
Ragadna fergeteg!
Magvát el, messze szóró
Tépné ki gyökerem!
Boróka, tüske, kóró
Közt pálma nem terem.
Átkot hoz minden évszak,
Hervasztó álmokat;
Ó, hogy tenyészne Délszak
Viránya hó alatt?!
Fönségest így az aljas
Halálra fojtogat,
Szorítja szolga-karvas,
S ép teste elrohad.
Egy lelki kalodába
Gyötört szellemkirály:
Gúnyul van palotája,
Mely fönt az ormon áll.
Gúnyolja most a hitvány,
Rugdossa szolganép,
Hatalmát nem gyanítván,
Uralma puszta kép.
Uralma puszta jelkép,
Az álomkorona,
Gúny homlokán a fenség,
Mit lelke írt oda.
Gúny homlokán a dicskör,
Melyet nem láthat az,
Kit szomja nem hevít föl
Annak, mi szép s magas.
Megtört szivébe most kés,
Mi egykor szárnya volt:
A büszke fönnenérzés...
De lelke nem hajolt!
Föl-föllobog szemében
A régi, büszke fény;
Nézd, most jártatja éppen
Végig környezetén!
Sujtó tekintetétől
Reszket a szolgahad,
Nézése, mint a kés, öl,
És éget, mint a nap.
Sújt és kilobban aztán,
Hő lelke messze jár,
A haldoklónak arcán
Meglátszik, hogy király.