Ki nyugszik itt: kinek mi gondja!
Futó bolond, eszmék bolondja.
Már nem rohan, már ő is itt pihen,
Benntört a nyíl nagy szíve mélyiben.
Nem zengi hír, mit művele,
Lelketlen porlad hűvelye.
Bírhatlanért tikkadt el ajka,
Míg ringatá a földi sajka.
Köd, álom, árnyék, eszmepára:
Im ebbül állott urasága.
Szivének szomja volt a végtelen,
S fölötte elsuhant a dús jelen.
Addig kerülte a világot,
Mígnem e rossz gödörbe hágott.
Dobj rá követ! Itt nyugszik ő,
Nem jelzi sírját büszke kő,
Ah, mert minden nem tudva lenni,
Öledbe dűlt, ó, néma Semmi!
“Cézár vagy semmi!” Dőre jelszó,
E vak zugolyba nem hat el szó,
E vakondlyukban nincsen glória,
Gúny a világi fény, ó, földfia!
Hidd el, halandó, mindegy itten:
Útszéli koldus, földi isten.
Megfér a bölcs hiú bolond porán,
A paszomány a koldus bocskorán.
Egy itt a ravatal, a nászágy és a bölcső,
Cenk és a hős, a kalmár és a költő.
Nem épit ábránd keze légvárt,
Dicsvágy imitt nem bántja Cézárt,
S mitől már annyi agy volt lázbeteg,
Megszűnnek itt a bús kérdőjelek.
A költő ajkain halott az ének,
Nem fáj a szíve a világ szivének;
Hős Zrínyi itt nem érzi mély sebét,
S a méla bölcset, a világ fejét
Nem bántja gondolat, se gond,
Az ős kérdőjelekre itt a pont.
Nem bántja Hamletet a Lenni,
Nemlenni itt az úr, a Semmi.