SCHOPENHAUER

Világbölcs! Fényes, fönti szellem! Üdvözöllek. Ó, hogy szomjam te nagy szivedből olthatom! Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek Jártál te, mester! S én követlek szabadon.

Bár az “örök világszem” megtörött szemedben, Elméd a titkok szívéig hatolt. Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben, A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! Értelek, csodállak és szeretlek. Átérzem, mitől a szíved vérezett; A mély iszonytól szívem minden izma reszket, Mely általjárta s megdöbbenté szívedet.

A létiszony, a nagy talány; a vérkövesztő, Embervelőre éhes síri rém Már engem is gyötört; véreztem én is metsző S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szived izzó szerelme, S nem kereséd, világos-e az vagy sötét. Sötét igazság hirdetője, fényes elme, Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!

Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos! E gyászos tanban mennyi a vigasz! Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz: Igaz, tehát szép - és szép, mert igaz.

Ó, mert e lét a vak, a bősz vágyak biralma; Föltépni mélyeit kegyetlen gyönyöröd. És mintha csak kerubok tűzlelke ragadna, A kígyó pikkelyes bűntestét széttöröd;

S az édenből haragban égő pallosoddal Kiűzöd az embert, mert elbukott; De mégse tiltod el, hogy visszanézve loppal Az ősi szépet ott keresse, ott.

Avagy nem tárod-e föl az Eszmék világát, Az örök-szép hazát, a fájdalomtalant, A gondolat gyönyörét, szűzi tisztaságát, Hol nincs jövő, se múlt, nincs fönt és nincs alant?

Az örök most s az örök itt az úr örökké, A bölcs teremtő s a költő király; Hol végtelen korokká s végtelen körökké Magasodik, mit perc és hely kinál.

S mutatsz egy más, egy öntelen, egy szent világot, Az örök-jó honát, a szenvedéstelent. S bár mély a seb, mint Szanzara szívünkbe vágott, Nirvána vár reánk, az édes, tiszta csend.

Ahol nem gond a gondolat, nem ér az érzet, Nem bűn a bűn, nem fáj a fájdalom; A semmi az, mert nincsen róla földi képzet, Mert ellenképe az, mi itt vagyon.

Dicsőült szellem! Ott lebegsz te már honodban, Csak az mienk, mit ránk hagyott könyved beszél; De szíved itt dobog és szívünk véle dobban, Tanuljuk, mit tudál; sejtjük, mit érezél.

S bár démonunk más utat törni készte minket, Dicső előkép! Ihlesd homlokunk! Az a cél int nekünk, mi egykor néked intett: A célnál ott leszünk! Találkozunk!