Rohan a nap tüzes szekéren, S tombolni kezd, ujongni vérem, Nincs többé börtön, földi gát; Csak élni, élni, sírni, égni
Egy örökléten át! Csak élni, élni mindörökké, Nem válni soha lomha röggé, Nem lenni gyáván semmivé...
Ó, ez az élet - fényes élet, Több, mint elmém hivé! Hisz élek, élek mindörökké! Ó, van-e seb, mely nem heged bé
A végtelen időkön át? Nézd a napot, mily örökifjan Futja be fényutát! Csak álom volt a bűn, a bánat;
Sötét gyökén életfa támad, Mely sudarával égig ér, És beárnyékol egy világot Lombjával a pazér.
Csak álom volt a múlt, a törpe; Hisz mind dicsőbb, magasabb körbe Rohanok, mint örök nap én. Oly széditő, csodás magasba
Ragad a hit s remény! Rohan a nap, rohan az élet, Föllengő kéj, csapongó élvek Ragadják izzó lelkem el;
Rajongó, zokogó gyönyörrel Csordultig e kebel. Minden gyönyör, dal, illat, eszme; Magas hitem a végtelenbe
Visz engemet röpülve ma. Ugy érzem, oly boldog vagyok, mint Az örök nap maga. Csak sírni, égni mindörökké!
Engem a temető sem föd bé, Tüzem halál sem oltja el; A sírgöröngyöm, írigy földön Túlcsordul e kebel.
Tüzet lehelni, kéjt zokogni, Vérforraló dalokba fogni, Zengeni az örök nyarat!... Mint a Napisten, olyan a lelkem,
Oly fényes és szabad. S haragban égni, búba törni, Villámot szórni, mennydörögni, Ó, kéj az is, az is gyönyör!
Tombolni szilaj fájdalomban, Mely újjászül, ha öl! Ott ülök már a napszekéren; Ó, hogy lázong; ujong a vérem,
Nincs többé korlát, semmi gát: Ragyogni, égni, sírni vágyom Egy örökléten át!
Cookies on Poetry Cove