POGÁNY VAGYOK

Pogány vagyok. Nincs bennem semmi Alázatos, tömjénszagú; Zsolozsma, zsoltár, istenesdi Nem ejti lelkemet rabul.

Nem verem én bűnbánva mellem, Nem mondok szánom-bánomot, Olcsó dicséretét se zengem Annak, ki - majmot alkotott.

Nem ejt meg engem semmi földi, Se földöntúli hatalom: Az eget ostrommal bevenni, Nem lekoldulni akarom.

Nem járok templomaitokba, Miket a hízelgés emelt, Bálványotok előtt a porba Lelkem sohase térdepelt.

A földön úr szolgái vagytok, S urat imádtok mennyben is; A szív, a szolgaságba hajtott, Csupán a zsarnokokba hisz.

Szeretek én, s ti hízelegtek, Csúsztok ti, míg repülök én! Imátok lenn a porba reszket, Fönnszárnyaló enyém.

Arcotokon a kegy malasztja; Fő vágyatok a nyugalom: Én nem születtem hódolatra; Szívem örök forradalom.

Pogány vagyok. Dac ül szememben, Gúny és harag rezg ajkimon; Pusztító tűz feszíti mellem, A harcok élvét áhitom.

A gyűlöletnek óceánja Csap olykor át a szívemen; A viharoknak orgonája Játszik most benne rémesen.

Mert gyűlölöm sivár világtok, Amelynek neve: unalom; Ásító kéje nekem átok, Rothadt nyugalmát eldobom.

És gyűlölöm a lomha szörnyet, Gyűlölöm arcod, rút Közöny! Rég fekszi tetemed a földet, Gőzébe hal milljó öröm.

S gyűlöllek téged, korcs Alázat, Törpék álarca, pórerény! Hiszen te adtál kúszni lábat A Gyávaságnak, látom én.

És gyűlölöm a Szolgaságot, A bűnök bűnét mindfölött: Haragtól reszketek, ha látok Egy elnyomót vagy görnyedőt. -

Pogány vagyok. Merész szememben A szép Igazság szomja ég. Istennő az; ha fátyla lebben, Gyönyörbe tör a föld, az ég.

A szeretetnek óceánja Csap akkor át a szívemen; A teremtésnek orgonája Szól mostan oly fönségesen.

Megzendül a szférák zenéje; Az égi gömbök szózata, Zokogva, zengve hull beléje Az örök fájdalom maga.

Megnyílik a világ köröttem, A légi kárpit széthasad, Lebegni szigorú körökben Látok csodás, nagy tárgyakat.

Nem tárgyak ők, dicső személyek; A régi istenek talán: A lelkük test, a testük lélek, Tapintom s mégis látomány.

Alattam a föld is kitárul, A por rajong, a kő beszél, Jelt ád a némaság magárul, És fölragyog a titkos éj.

A mélység mély szivét kitárja, Leveti lepleit az Ég... Úgy érzem, egy világ királya, Ugy érzem, egy isten levék.

Természet! Élő templomodban A tárgyak lelkét szíhatom: Szent falaid közt égre lobban Minden leláncolt hatalom.

Határtalan nagy templomodban Az isten testét érezem; Szivem szivével összedobban, Szemébe néz ihlett szemem.

Világok teste lett a testem, Amit látok, az mind enyém; Átcsapnak a lángok felettem: Égek, de el nem égek én!

A lelkek lelke lett e lélek, A szívek szíve lett e szív, Az ember bennem istenné lett, Olimp dicső követje hív!