Dús parkba léptem. Puha pázsit Könnyűvé tette minden léptemet. Együtt van itt, mit a szem áhit, Mit szőttek isten- és emberkezek.
Szín- s illatorgona fogad lépten-nyomon, S élvvágyam megpihen a boldog szirmokon, Sóvár szemem betelik ennyi kéjjel, S harmattá permetez égő tekintetem;
Láz elmém már-már kételkedni szégyell, S megül a vész viharló szívemen. Eloltja szomjam s kéjálomba kábit A bűvös kép s a ragyogó keret.
Ifjú szivembe ifju hit sugárzik, Nem üldöznek gúnyos tekintetek. Itt fürtös lugasok csöndjébe járok, Ott rózsa-erdők, gyönyörű körágyak,
Hatalmas kaktuszok bizarr csodája, S az áloé, a kert dicső királya; Majd színpazar, groteszk csoportok... És én tovább, mindig tovább bolyongok.
Az ibolyák szerényen, rejtve nyílnak, De kis szivükből messze száll az illat. Kitárják keblöket a büszke liljomok: Báj és szemérem két különböző dolog.
- Ó, öntudatlan, szűzi meztelenség! A szerelemnek édes, tiszta szervét, Míg a sejtelmes létbe olvad át, Szégyen nekül láttatja a virág.
Ó, bűvös összhang, fénypazar homály, Mit nem zavar kétség, amit sivár, Zord bölcseség még föl nem dúlhatott - Sátáni agyban született tanok! -
Agyam megittasult e bűbáj-tömkelegbe, És csak haladtam mind tovább, tovább, Beljebb, beljebb a szépség-rengetegbe, Mind, mind magamba szíván kéjelegve
E virág-egyetemnek illatát. S gyönyörtől ittasodva fölkiálték: Örüljetek, Fény s Illat gyermeki! Mely titeket szült, boldog volt az ágyék,
Rebegjetek örök hálát neki! Mondám, s megint tovább haladtam, Szíván a szépség részegítő illatát, S egy sötét hang szólalt meg ím alattam,
Sosem felejtem rémes szózatát: Vak álmodó, nem hallod a sirámot, Mely mindenünnen folyvást fölszakad? Nem látod-e, hogy milyen szörnyü bánat
Van a mosolygó, fényes szín alatt? Nem érzed át a névtelen bút, mely emészti Az egész nagy természetet? Nem tudsz a szín mélyére nézni?
Nem látod-e, hogy itt minden beteg? Nem az, minek látszik, itt semmi se: Csak nézni szép, borzasztó lennie!
Cookies on Poetry Cove