Magányos társam! Üdvözöllek Az írígy, zsarnok messzeségen át. Vesztére minden társörömnek Von ez rokon lelkek között határt;
Sötét hatalma leggyülöltebb Épp az előtt, ki legmesszebbre lát. Gyülölve gőgjét mindhalálig, Lelkem lelked szomjazza váltig.
Ó, mondd, barátom, merre jártál, Mióta elszakított végzetünk? Az eszmék ős honába szálltál? Szemed a titkok tengerébe tünt?
Az ihlet szent hevére vártál? Vagy boncolád homályos életünk? Áttört szemed a lét talányán? Én egytül-egyig tudni vágynám.
Nekem a Múzsa volt szerelmem, Az éjszakában őt láttam csupán. Gyönyör volt a magasba kelnem, S rohannom az egyetlen fény után.
Pár reszkető igét rebegtem, De mit láttam, leírni nem tudám. Csodálatos, pazar világban Jártam, barátom, messze jártam.
S megnyílt ez örvénylét előttem, Az őstitok, a rejtelem beszélt. Lüktetni érzém agyvelőmben A mindenség fönséges életét.
És lobbanóban, eltünőben Éreztem az Isten lehelletét. S e tündöklő csodák honában Láttam, barátom, messze láttam.
Nem volt szabad soká időznöm És színről színre néznem Őt merőn! A régi bús, homályos ösztön Zsibbasztá újra nemesebb erőm.
Talán hogy végkép ide kössön És porig alázza büszke főm? Gyülölöm e kényszert halálig, S lelkem a fényt szomjazza váltig.
De hisz tudom; te is kutattad Azt az egyetlen, drága, büszke célt! Éles, de mély szemed a gazdag Szellemvilágnak őseréhez ért.
Lelkét a rémes forgatagnak, Tudom, te sem hiába kereséd. Együtt haladtunk, társmagányban Az eszmék órjás csarnokában.
Bár tőlem elsodort a végzet, Testvér velem vagy mégis szüntelen: És én veled; avagy nem érzed, Hogy ott lakik tenálad szellemem?
Míg egyszer - látva az egészet - Egymásba omlik lelkünk hirtelen, S egyesülünk egy halhatatlan, Mindent letipró gondolatban!
Cookies on Poetry Cove