Amért van békés otthonom,
Ne mondj boldognak engem!
Felhők borítják homlokom,
Mély gyász borong szivemben
Köröttem boldog kedvesim:
De vannak elhagyottak;
A hideg éjben gyermekim
Künn fáznak, künn zokognak.
Fagyos szárnyával élesen
Megcsap az ősi szégyen:
Járnak magán, testvértelen,
Testvéreim az éjben.
Mit ér, ha boldog hajlokom
Betöltve puha kéjjel,
Ha szívem nem szakíthatom
Milljó darabra széjjel!
Mit ér, ha itten csönd honol
S beleng az égi béke,
Ha künn a poklok vésze forr,
Öröklött bűnök mérge?
Ott kívül minden reng, remeg,
És rajta nincs hatalmam.
- Megállhat-e, ó, Istenek,
E fészek ily viharban? -
De nem e fészket féltem én,
Nem csupán e családot;
Boldoggá tenni vágyom én
S ölelni a világot:
A boldogságot gyűlölöm,
Mely megbuvik magába,
Melyből a főrész nem ömöl
A nagy embercsaládba.
A boldogságot megvetem,
Mely egy kicsinke koncon
Lapulva rágcsál kéjesen,
- Pákosztos eb a csonton.
Míg lesz egy, ki nyomorban él,
Nem lehet senki boldog;
Rossz szív, mely önmagába fér,
Az önzők mind bolondok.
Boldognak mondasz? Ó, ne mondj
Addig boldognak engem,
Míg emberszív fájdalmat ont,
Könny ég emberszemekben!
Tudnám csak, hogy megváltanám
Véreimet a vérrel,
Magamat szétszakítanám
Milljó darabra kéjjel!
De addig csak hadd hordozom
A zordon gyászt, az átkot,
Hogy boldogítani nem tudom
A nagy embercsaládot!