Nem sírok többé, nem kesergek,
Dacosan fogadok minden csapást;
Nyugodtan várom be a döntő percet,
Hozzon rám életet avagy halált.
Kiváncsi voltam a pokolra:
S megismerém a legmélyebb pokolt;
Egekbe vitt az élet szomja:
S szívem az üdvök tengerébe holt.
Mindenre új fényt szórni vágytam:
S homályban élek, bár lelkem ragyog;
Napszívem eltorzul a sárban:
Minden lehetnék, semmi sem vagyok.
Mindent élvezni, bírni törtem,
Azt hittem, az egész világ enyém:
S elbukom egy hitvány gödörben,
Elvérzem orv kígyómarástul én...
De nem! Hiszen van egy szilárd pont,
Melyen megtörnek a vesztő habok:
Osszátok föl egész világot,
Tűzpontja, napja itt bennem ragyog.
Ha összedőlne, rám szakadna
E zengő, fényes, órjás egyetem:
Szívembül új világ hasadna,
Csodás, gyönyörbe rengő, végtelen.
Minden megdőlhet, semmiségbe hullhat:
Töretlen állok és nyugodtan én;
Belőlem hajt a lét s újból kigyullad
Az örök új világ, az ősi fény.
Bennem, kit égi tűzerő megedzett,
Minden keserv dacos gyönyörre vált;
A döntő perc, az ünnepélyes óra
Csak életet hoz, nem hozhat halált!