Nem akarok én hírt, hiú dicsőséget, De reátok hagyni örökebb emléket: Lelkemet vegyétek! Azt akarom váltig, hogy ami bennem dúl,
Dúlja föl szívetek, és láthatatlanúl Én legyek rajta úr! Halálom után sem akarok hírnevet; Szerelmet akarok! - És aki nem szeret,
Gyűlöljön engemet! Mit érne koszorú, mit a sírkő nékem! Be akarom vésni, hogy lélekben éltem, A szívekbe, mélyen.
Nem akarok tapsot, múló dicsőséget, Nem rovok a porba porlatag emléket: Több az, amit kérek. Hogy lángjától annak, mit érzek, gondolok,
Forrjanak, égjenek a jövendő korok: Hatalmat akarok! Hatalmat akarok, iszonyú hatalmat, A lelkeken venni örök diadalmat:
Nem földi jutalmat! Csak lobogj, én lelkem, mélységbe világíts, De csalóka fényben fürödni ne áhíts, Vesd meg csillogásit!
Égj emésztő lánggal, imádd a vész lelkét, Érezd az igazság démoni szerelmét, Mit senki ki nem tép! Az örvények lelkét, tenlényedet fogd át,
Járd az önismeret üdvözítő poklát, Éjjelét ragyogd át! S ti tépjetek ízre, boncoljatok engem: Találtok egy szilárd, dacos magot bennem,
Mely föltéphetetlen, Mely dacol a bontó, fölmetélő késsel, Melyet le nem győztök elemezve ésszel: Egy az istenséggel.
A rémes tudattól, mit örökül hagyok, Sápadjanak el a szülemlő századok: Hogy örökké vagyok! Érezze minden át önléte szerelmét,
S világítva szítson lángra minden elmét Az örök-emberlét! Hatalmat akarok, iszonyú hatalmat, A lelkeken venni örök diadalmat,
Nem földi jutalmat!
Cookies on Poetry Cove