MONOLÓG

Szeretném elsöpörni mind a hitványt, Ki most kevélyen a fölszínen úsz, Üres fejével s még üresb szivével, Selyem ruhában és nagyúri gőggel

Szegény költőre, rám, gúnnyal lenéz. Utálom ezt az úri csőcseléket, A kesztyűs, frakkos, mívelt barmokat, A törpelelkű, bársonyos heréket,

Az irigy, önző, gaz érdekcsoportot, Mely bitorol dicsőséget, hatalmat. Utálom ezt az úri söpredéket, Az őrült véletlen gonosz kelésit

És a világot, hol uralkodik, A fölre tört, le nem söpört szemét; A port, mely istenszobrokon tapadt, A ronda férget, ocsmány pókokat,

Dúskálókat a szűzi liljomon. A köpedéket, mely egy szűz, nemes, Dicső világ szent homlokára hullt. Szeretném összetörni ezt a képet,

Mely csalfa, semmitmondó és hazug. Torzkép csupán, lelketlen mázolás, Vad, kába színelegy, szellemtelen, Iromba rajz, - nincs benne gondolat,

Az eszmének teljes bankrotja ez. És a valódi, ősigaz, dicső, Nagy képeket szennyével eltakarja, Vagy elhomályosítja szemtelen,

Kiáltó, kérkedő, üres szinével. Szeretném összezúzni ezt a népet, És élükön a bíboros pimaszt, Kinek a zsámolya mártírfejek,

Párnája honfibúban megrepedt szív, A trónja szolgaság és butaság. Utálom ezt a sok élősdi gazt, Kocsisait az állati tömegnek,

És elszakítni rothadt törzsökétől A rossz kezet, mely görcsösen szorítja, Hogy féken tartsa barmait, a gyeplőt. Utálom mindazt s kéjjel eltaposnám,

Akit magasba nem érő emelt, Csak tartalmatlan szíve könnyüsége, Vagy a világtalan szerencse kénye, Őrült hatalmak esztelen szeszélye;

Ki helyzeténél fogva oly magas, Míg a valódi nagy pirul a mélyben, Tehetlen ül kőóriás a völgyben, Míg a kavics magasról hengerítve

Nagyot aláz, erőset összetör. Ó, bár lehetnék én a fergeteg, Mindent elsodró s ifjitó vihar! Újjáteremteném e kór világot,

És elsöpörnék minden szemetet. Királyi székbe ültetném az Észt, Jogart adnék a Gondolat kezébe, Úrrá tenném s naggyá a Szellemet,

Az Igazság biborpalástba járna, Rombolnék és teremtnék egy világot: Lehetnék én a bosszuló vihar!