Mind hasztalan! Mit ér a dal?
A légbe zeng s magába hal.
Látom, minden hiába volt,
Köröttem minden néma, holt.
Hiába mondtam éneket,
Szivem sovár és csüggeteg.
Hiába zengtem büszke dalt,
A légbe hangzott és kihalt.
A rokonérző szellemek
Itt hagyták és eltűntenek.
Ah, vége, vége! Nincs remény!
A föld hideg, a föld kemény.
Kemények az emberszivek.
Az ég sötét, minden hideg.
Méltatlan bú most is zokog,
A jók még most se boldogok.
Mártírszivekből vér szakad,
S kinokból újra kín fakad.
A gyáva most is zsarnokol,
S a népek gyöngye haldokol.
A lomha föld tovább forog,
Nem nyeli el a zsarnokot.
Dalomra nem mozdul a nép,
Még most sem úr a jó, a szép.
Mikor jő már a pillanat,
Mely nékem is hatalmat ad?
Fönnen mikor kiálthatok:
Népek! Fegyvert ragadjatok!?
Ah, eljön, érzem, el, a nap,
Dühöd viharja szertecsap;
Harcolni fogsz riadva, nép,
Hogy úr legyen a jó, a szép.
Áldás lesz szentelt vasadon,
S fogsz élni dúsan, szabadon;
S az áldott, békés tűzhelyen
Hiába dal már nem terem.
A hősi szív nem lesz hideg,
Mély szívemet megértitek;
Éneklitek a büszke dalt,
A haragot, a diadalt.
A rokonérző szellemek
Eljönnek és megértenek.
És szólnak: nem hiába volt!
Csak én leszek már néma, holt.