MÉRTÉK

Ha durva dölyf kerűl utamba, S fölemeli fejét a gőg: Féreggé szűkül egy szavamra, Én megalázom földig őt.

Te por, te semmi! - így kiáltok - A semminél is kevesebb, Ki nem is élsz, bár élni látszol, Éhenhalónál éhesebb,

Hiába oszt parancsot s gúnyt szavad, Üresb vagy, mint üres beszéded, Nem ment meg senki, semmi téged: Mert semminek érzed magad!

Ha egyedül vagy, akkor érzed - S ilyenkor szinte futsz magadtól, Borzongva undor- s unalomtól, Ilyenkor szinte gyűlölöd magad -

S bár meg nem vallod, mélyen érzed Önhitványságod, semmiséged. Megvetni látszol gáncsoló szavam? Hiába mind! dölyfödnek vége van.

Találva vagy! Magad előtt pirulsz: Szégyellned kell, hogy élsz, hogy létezel. Remegsz, ahogy üres szivedbe nyulsz: Mert semmi vagy és semmivé leszel!

Ha az erényt szenvedni látom Görnyedve a kereszt alatt, A szabad lelket rabigában: Én fölmagasztom égig azt.

Ember! - eként üdvözlöm őt, Adhatok-e különb nevet? - Ki élve élsz, te jó, te hős, A többieknél lelkesebb,

A többieknél szabadabb: Emeld föl vérző homlokod, Érezz ma boldog büszkeséget, Ragadjon lelked messze téged!

És amit látsz itt lábaidnál, Bizony mondom, több vagy te annál, Több, semmint magad is tudod! Ha egyedül vagy, mélyen érzed,

Ha ekkor önlelkedbe mélyedsz, Reszketve titkos, mély gyönyörtől, Ihlettől, égi szerelemtől - Be kell, hogy valljad, mélyen érzed,

Hogy végtelen, örök a lélek, Mely igazért, nagyért hevült. Ó, boldog te, ki lelkesülsz! Fölemel égig egy szavam;

Nyomornak, búnak vége van, Örvendezel, midőn szivedbe nyúlsz, Ó, mert érezned kell önnön becsed! A mindenség lelkével rokonúlsz;

Mert minden vagy és mindenné lehetsz!