MÉGIS EGY

Nem egy az isten! S mégis minden egy! A lelkek mind egymásba ömlenek, Közöttük nincsen korlát, sem határ, A tért legyőzik, mint a villamár;

Kilépnek önmagukból a dicsők - S mert szellemek, legyőzik az időt. S mit költe szent homálya rejtekén, Társítja társival az ősegyén.

Az egy a minden és az én az össz, Hol nincsen gát és semmi sem kötöz; A szűz magány testvéri társaság, A belső szem egy mindenségbe lát;

A szellemkéz a végtelenbe nyúl, Teremt mindenhatón s korlátlanul: A lelki nap az összeségre süt, Fényét, hevét megérzik mindenütt.

Mindenben ő lehel és ő akar, Mindent meglelkesít, ha ráfuval, Mindenben ő és minden benne él, Ő a középpont, ő az ok s a cél.

Itt, hol a makrokozmosz egy atom, S a csöpp a végtelennel vérrokon, Sokszor egy porszem is világokat Lenyom, s méhébe újakat fogad.

Ah, egy világ itt mindenik atom! Egy pontban az egészet bírhatom. Mélység s magasság: a parány s az ég: Egymást nemzé s egymásból születék.

Egy homorú s egy domború világ: Boldog, ki e csodák szivébe lát! Kettős a lét, mindennek párja van, Formába tör minden határtalan.

A végtelen nagy s végtelen kicsi Egymásba foly, és egy a mást viszi. Eget a föld, a földet meg az ég, Mindenha egymást visszatükrözék.

Ott a víztükör, itt a délibáb, A csillagboly s az ázalékvilág. És e roppant világok mezsgyején Törhetlen áll s múlhatlan az egyén.

Nem egy az isten! S mégis minden egy; A lelkek mind egymásba ömlenek. A minden egy s az összeség egyén, A végtelen atom és minden én.

Teremtő és teremtmény, ész s alak Hatalmas, bűvös, szent egységbe omlanak; Egy magas és egy mélységes világ: Boldog, ki e csodák szívébe lát!