MÁRCIUS 15-ÉN

Üdvöz légy, Március! Köszöntlek! Villámot szór szemem, szivem remeg. Öröm s harag vív énbennem tusát Dicsőjtve március nagy idusát;

Homlokomon kigyúl a büszkeség, Szivemben düh és bosszu tüze ég. Sírjából a megholt idő kikél; Rajzik a múlt s újfent pezsegve él;

Az üdvözült naptestü szellemek Élőkkel fognak immár társkezet. Boldog az értő, jaj, ki nem érti meg, Amit e más világból intenek!

Ó, mennyi fény s utána mennyi gyász! Félistenküzdelem, új hősvilág; Minő csaták, minő lelkesedés! - Fukar talajba pazar vérvetés; -

Szent őrület, csodás álomvaló, Gondolni is gyönyör, vérforraló. Új Tirteusz és új Démoszthenesz: Petőfi és Kossuth: félistenek. -

Száműzve virraszt lángszavú Kossuth, Petőfi meghalt s halhatatlanult. - Új Golgotán elvérző nagy fiak, Gyászos bukás: Nagyvárad és Arad.

Majd álhalál, virrasztók kardala; Majd a nagy éjre új nap hajnala: Álcsillag volt, ah nem a büszke nap, Hisz keleten nem: - nyugaton hasadt.

S a nemzet él, - él mint idült beteg, Türelme nőtt, akarni feledett. Élsz, nemzetem, de még nem vagy szabad! Megalkuvás lőn, s mit tőn jelszavad?

Hizelgés, zsarnokkedv, fondor cselek Beköték nyiladó, szilaj szemed! Kegy s alkalom megadá félig azt, Mi teljes szent jogunk volt, ős, igaz.

Arcomra ez hajt szégyen- s bosszupirt, Ez az, mi tisztán lelkesedni tilt. Szégyenlenem kell, hogy csak itt vagyunk, Napok lehetnénk, s mint mécs, sápadunk.

Pislog csupán, holott valód a fény: Helyetted, nemzetem, pirúlok én! Vagy éppen naggyá lenni félsz talán? Mily gyávaság! Szégyen reád, hazám!

Nem ismered tennen hatalmadat, Amelyből új kor, új világ hasad? Avagy megszűnt-e szülni új gyönyört, Új hősöket e vérihlette föld?

Meddő vagy férfiakban, Kánaán! És néped - ó, mily átok ez, hazám! - Míg a hatalom előtt meglapúl, Testvértelen saját keblébe dúl;

Törvényt lát rajta félénk bárgyuság, S mosolygva hordoz megszokott igát. Ó, hogyha szétoszthatnám köztetek Szabadságszomjas, büszke lelkemet!

Ó, vajha tudnátok szeretni azt, Egyedül azt, mi fennkölt és szabad: Szent rémülettel hogy dobnátok el Mindent, mi még zsarnokjelet visel!

Ó, hogyha szétönthetném köztetek Nagy, lánggal égő, forró szívemet! Ó, vaj ha tudnátok gyülölni úgy, Mit bűnmagul hagyott a gyáva múlt,

Melyből csak átok, szolgaság terem, Eldobnátok borzadva, hirtelen! Hogy tűrheted ilyen soká, hazám, Mi szolgabélyeget visel magán?

Dús kerteid meddig tapossa még E gyászmagyar, ez alkusz nemzedék? Mikor jön már a megváltó vihar Rontó, teremtő tenger lángival?

Üdvözlégy Március! Köszöntelek. Emléked rázza fel a nemzetet! Ha lángszavam lángban fogamzanék, Gyönyör vón akkor s boldog büszkeség

Dalolnom eszmeharcot, hőstusát S a szent szabadság égi himnuszát!