Üvegen át nyalni mézet,
Aki teszi, az bolond;
Lányajakrul csókot csenni
Tréfa, mégis nagy dolog.
Ha tovaszállt az igézet,
Már hiába kergeted!
Lábáról a lányt levenni,
Az magától mégse megy!
Újoncok a szerelemben
Kik az árnyat kergetik,
Mert a lány, ha szép is, mindig
Legszebb, hogyha - elesik.
Táncra perdül, táncra lebben,
Mint egy rózsafergeteg;
De levetni róla ingét,
Az magától mégse megy!
Mind balog az és mind félszeg,
Ki az árnyat öleli,
Vak álomba, dőre vágyba
Szíve szomját leheli.
Aki férfi, aki délceg,
Nem pipogya, nem beteg,
Odadől a selymes ágyra:
Ám magától ez se megy!
Oda dől a lágy karokba,
Vért kavar a vérehő,
Kéjbe fojtja a szemérmet,
Vágyat olt a vággyal ő.
És az ajk az ajkra forrva,
Szív a szíven vér s piheg;
Önmagában egy se fér meg:
Kétszer egy most már csak egy.
Arcra bíbort a gyönyör fest,
Nincs a szépen már lepel,
És merészen, takaratlan
Duzzad most a szűz kebel.
Csitt! A légben most gyönyörneszt
Fog mohón föl az ideg...
Ne zavarja meg avatlan,
Mi magától végbe megy!