Valamit írjak, azt kivánod,
Emlékkönyvedbe én;
Vedd szívesen e dalvirágot
Szép neved ünnepén.
E tiszta lapra tűzve
Lelkembül egy darab,
De szellemét betűzve
Eltűnik, mint a hab.
Szép gyermek! Mit kivánjak?
Ki sejti vágyaid?
Hogy zengjem ennyi bájnak
Varázsát, titkait?
Ábrándos, szűzi lelked
Ringassák gyönyörök!
Ha véred lángra gerjed,
Legyen e láng örök!
Letörve, meghajolva
Köszönt a bús virág:
Elszárad albumodba
S nem érzed illatát.
S mig illatlelked álma
Fény lesz és diadal,
Gondolj a kis virágra,
Mely itt magába hal.
Bár színehagyva, jusson
Eszedbe olykoron,
Hisz lénye - égi jusson -
Lányszívvel oly rokon.
Elhal a dal, ha zengtem,
És a virág lehull...
Hagyj hervadozni engem,
Te meg, leány, virulj!
Alakod tiszta bája
Tökélyes, üde, ép,
Nem szór több fényt reája
A dal, a töredék.
Ne bízd magad betűkre!
A hang, mely itt rezeg,
Hullámos, csalfa tükre
Annak, mit érezek.
Olyan vagy, mint egy álom,
Tündöklő, ifju, szép;
Könnyű vagy, mint az álom,
És tiszta mint az ég.
Ha nézlek, elbüvölve
Lelkem gyönyörbe ring...
Ne bízd magad a versre!
A költő csalfa mind.