Kit megcsapott már ama nagy
Szellemvihar, az őserő:
A földnek immár halva az,
Érdekfonált nem szőhet ő.
Ne bízzatok semmit se rá,
Mert nem való már semmire!
Ki ama nagy fényt láthatá,
Ah, nem való már ő ide!
Útját szegi minden göröngy,
A vad üzemzaj bántja őt,
Előtte gúnyos képet ölt
Az emberélet és a föld.
Az emberarc rémkép neki,
Sötét világ sötét jegye,
Szabad, nagy lelkét égeti
A szolgaságnak bélyege,
Az örök árnyat látja ő
Borongani az arcokon;
Keblére kit vonhatna hőn,
Nincs egy barát, nincs egy rokon.
Kerülnötök jó messzire
Az örök álmot álmodót;
S ha hozzátok hatol hire,
Keressétek, mi rajta folt!
Végetlen-végekig minek
Vele merészen szállnotok?
Az út rideg, a táj hideg,
Vészszárnya merre elrobog.
Irdatlan óriás csupán,
Esetlen nagyság, semmi más:
Hogy létre hozta őt, csupán
A vak Természet volt hibás!
Merész szemével mit kutat
A csillagok fénymezsgyején?
A szent “arany középutat”
Megvetve merre, hova mén?
Ne bízzatok semmit se rá,
Hisz nem való ő semmire!
Ki ama nagy fényt láthatá,
Ah, nem való már ő ide!
Az örök Szépséget magát
Saját szemével látta ő:
S annak, ki egyszer égbe járt,
A földi lét nem tűrhető.