Ki hozta ránk e durva harcot, Melyben sötétül fényes arcod S elsüllyed drága alakod? A vérveréjes küzdelemben
A tiszta álom tovarebben, Nem tűri meg a salakot. Minden silány részekre bomlik, Az Ideál is összeomlik
E kába, gúnyos portekén; Megrozsdul itt az égi fegyver, És elfajul, mi gyökeret ver, Halványra betegül a fény.
Belűl ez aljvilági mesgyén A földi szem hitvány üvegjén Minden kisebbül s megtörik. Salakja ez csupán a kéjnek,
Csilláma ez csupán a fénynek, S virágit könnyel öntözik. Hiszen e száraz, durva kérgen A kéj csak bujdosó, s a szégyen
Utána mint az árny lohol. Ha ráesik e zord tömegre, A szívtelen, kemény kövekre, Porrá törik a szép szobor.
Ó, szép szobor, dicső szülötte A büszke mennynek, ide lökve Nem hull-e porba alakod?! A vérveréjes küzdelemben,
Félek, hogy lelked visszalebben Oda, hol egykoron lakott. Ó, vígy magaddal hajlokodba, Hogyha merészen föllobogva
Eget kér tiszta szellemed! Ha majd a port hagyod a pornak, Lánglelkeink együtt lobognak, - Ugy-e, nem hagysz itt engemet?
Ó, hogy is hagynál, hogy mehetnél, Hiszen dicsőbb dicső egednél E könnyfakasztó küzdelem! A vérveréjes küzdelemben
Te tündökölsz még fényesebben, Megdicsőít a szerelem. Könnyhullató, borús napokban S a dalfakasztó viharokban
Csak Téged látlak mindig én, Keresztül renyhe, vak homályon Ragyogsz hüségesen, vidámon A harcok s könnyek tengerén.
Vidámon, édes tisztaságban Lebeg a vészben, zord tusákban Megistenülve alakod. Mindent magas derűbe vonva
A ködös éjbe, bús vadonba Lehoztad, ím, a fénylakot. Ó, mit is írtam, mit beszéltem! Hagymázban égő vad beszédben
Ó, minek is panaszkodám! Ki élhet szebben, nemesebben? A vérveréjes küzdelemben A legszebb álmot álmodám!
Cookies on Poetry Cove