Kereslek, tündöklő titokzat, Az ég fölött, a föld mögött. Már szüntelen feléd török csak, Örökké csak feléd, magasság,
Feléd, ó, mélység, szakadatlan! Átszelem a zengő magast, Bejárom a süket mélységeket, Féltékeny messzeségbe rontok,
A porszemek szivébe mélyedek, Hogy téged megragadjalak. Szivem az égő vágyástól repes, Ölelnem, bírnom tégedet! -
Örömmel dobnám én elődbe Virágzó, ifju éltemet, Közönnyel nézném fénynapok kihúnytát, Világok vesztét egykedvűn fogadnám:
Csak tégedet láthassalak! Kereslek, végtelen világszem, A porvilágok s napszemek között. Feléd nézek szünetlenül,
Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel, S e mozdulatlan, megkövült szem Megsejti boldog rémülettel Nem egyszer közellétedet.
De minduntalan eltűnsz előlem; Elég, ha pillám egyet rebben, Ha megzavar egy nyers, alanti hang. Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:
Az égi, túlérzékeny összhang Kisiklik s elmosódik menten. Nem lakhatom folyvást magasban, Örvényt se fúrhat mindig elmém,
Fönséges utam megzavarja Hétköznap gondja, szolgasor - Pedig ha minden összedől is, Meg kell találnom tégedet!
Kereslek, mérhetetlen mérték, Törtek között Te egyedül egész; Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan Parányiság, mert hisz elrejtözöl.
Te végtelen szegény, mert végtelen dús: Nem osztja senki gazdagságodat: Bőséged ínség, szabadságod örvény, Mindenható úr s foglya önmagadnak!
Meglátlak-é, ó, láthatatlan? Megfoglak-é, megfoghatatlan? Nem nyughatom, míg el nem érlek; Nem ül pillámon enyhe álom,
Míg arcod fényében nem úszhatom, Sugárló lelkedet nem ihatom Istenre szomjazó szivemmel, S nem lakozol testemben, ó, dicső,
Teremtő, lelkező lehellet! Hogy bennem élj, áthalok én Beléd, Halálos vággyal rohanok Feléd, Epedek Érted földöntúli hévvel,
Hogy Téged színről-színre lássalak!
Cookies on Poetry Cove