KÉJ

Az életláz, a kéjek árja Elönti izzó véremet. Mámorba ringat, szent varázsba Az izzó lég, a hűs liget.

A nyár, az ég dicső leánya Gyönyörtől duzzad és piheg; A természet keblét kitárva Csókokba fojtja lelkemet.

Gyönyörhangóceán, világzene, Szépség és bujaság nászünnepe. A báj s az élvvágy ősi frígye, Szépséggel párosult erő,

A roppant űrt benépesítve Világokat teremt ma ő. Ó, kéj, hatolj be sejtbe, szívbe, Lobogjon tőled vér, velő!

A földet forró vágy hevítse, Ifjodva keljen Pán elő! Szinültig áll az élet pohara, Hadd oltsa szomját vőlegény, ara!

Minden mámort, szerelmet áraszt, A napok s lények ezrei; Minden perc élvezetre lázaszt, Minden pazar gyönyörre hí.

Édes, ha gyújt, édes, ha bágyaszt, Az állati, az isteni! Érzitek-e a szörnyü vágyat, Mely élni tör csak s nemzeni?

Nemzette légyen bátor a pokol: Kéjben fogant és kéjben haldokol. Ó, kéj, te vagy az örök élet, Téged lehel a végtelen!

A bölcs s az élv lovagja téged Ohajt csak forrón, szüntelen; Álmában csábos, tünde képed Az aszkétának megjelen,

Hűséget esküszik tenéked A túlvilági réteken. Áttör a kéj a csonton és kövön: Mindennek célja s lelke az öröm.

Hadd csüggjek hát az élvek ajkán S örökre szívjam azt mohón! Lágy déli szél röpítse sajkám, Legyen a lelkem tűzkohón! -

Hogy lejtenek a hegyek alján A nimfák élvre csábitón! Az oreádok szíve pajzán S ölelni tudnak lángolón;

Lábuk nyomán virágok termenek, A föld gyönyörtől duzzad és remeg. Mindegyüket ölelni vágyom Hevesen, édesen, buján;

És vélük egyesülni lágyan A bűvös erdő friss mohán, Az örökzöld menyasszonyágyban, Az illatos, dús nyoszolyán;

És sokszorozni milliónyi tárgyban A kéjt az élet foksorán; Mindent termékenyítni, mint a nap: Hogy milljók áldjanak s átkozzanak!

Ó, kéj, te vagy az örök élet, Téged lehel a végtelen! A csillagok reszketnek érted Az ég örvénylő mélyiben;

Epedve űz mindenki téged, És minden szem rajtad pihen. Belobogod a mindenséget, Mint egy csodás, szent rejtelem;

Áttör a kéj a csonton és kövön: Mindennek célja s lelke az öröm.