Te hervadsz. Halványul a szépség, Sápad a fény is arcodon, A kor zsákmányul ejti véred, S elhagylak én is, angyalom!
Az elmulás pipogya törvény, De róla ember nem tehet, S nincs Isten, aki visszahíja Az eltűnt, tiszta élveket.
Szerettelek; de vége annak! Széttört a fényes Ideál; A régi szenvedélyek üszke Előbb-utóbb hamura vál.
Meguntalak. Hiába csábítsz Kinálva újabb élveket, Nem áhitom már játszi lényed; E szem már messze révedez.
Nem szomjazom bűvös szavadra, Nem halok egy mosolyodért, Szélnek bocsátlak, mint a lombot, Melyet hideg zúzmara ért.
Ah, oda van már régi bájod, Hiába kendőzöd magad! Több lángvérű, hóbortos ifjú A te hálódba nem ragad.
A lányok gúnyosan nevetnek, Maholnap minden elkerül; S én is, a régi rab; dalomban A szánalom gúnnyal vegyül.
Mentsd meg a régi, ah, de tünde, Ragyogó bájak romjait! S ha már a testet meg nem óhatd, Mentsd meg a lélek hamvait!
Menj kolostorba! Erre kérlek, Bús, hervatag Oféliám! Hisz a virág, tudod, mivé lesz Eső és napsugár hiján!
Ne menj a napra sem! Veszélyes Beteg virágnak még az is: Kikölti vétkes szenvedélyit Még hulladozva, porban is.
Ne sírj, galambom! Hisz ha egykor Jó volt szivemmel játszanod: A játékszert minek töréd szét? Több játékszert nem adhatok.
Borulj a földre és zokogd el Szelíd, engesztelő imád, Tépd össze lenge szíved fátylát! S feledve lesz minden hibád.
Az Isten megbocsát s a gúnydal Nekem is elhal ajkamon, Napfényes álmaim hatalma Ugyis dicsőbb tájakra von.
Menj kolostorba! Int az óra. Többé sohase lássalak! Tovább ne kívánj élni! Ó, tűnj A semmiségbe, fényalak!
Cookies on Poetry Cove