Itt van az ősz, itt van újra,
Mely reményim porba fújja
Mint a hervadt levelet.
Szél süvít a bús fenyéren,
Sírva dallom, sírva kérdem:
Lesz-e még több kikelet?
Porba hullott koszorúja,
Az enyészet száraz újja
Tépi gyenge szirmait,
Belenyúl a nyár szivébe,
És mi sírunk: vége, vége!
Összerezdül a csalit.
Szél süvít a száraz ágon,
Kacaráz a pusztaságon,
A halál itt most az úr:
Messze hangzik durva lépte,
Összeomlik egy lehére
A természet, a mazúr.
Meg-megérint árnykezével,
Tört reményim űzi széjjel,
Mint a száraz levelet.
A síromat hogy megássa,
Így ez az ő tanitása,
Hogy nem lesz több kikelet!
Belemarkol a szivembe,
Belekacag a szemembe,
És én összeroskadok;
És a földön csúszva, térden,
Sírva dallom, sírva kérdem:
Hát én mit se várhatok?!
S ím fényesség gyúl az égen,
S fönt a csodás messzeségben
Lángbetűkkel ott ragyog
- Égi írás, büszke ómen -
Döbben, érzi e muló nem:
Ki bennem hisz, győzni fog!
Jövendőmet írva látom,
Ott fönn ragyog, - nem, nem álom!
Az angyali üzenet.
Hiszek újra, úgy mint régen,
S áthallik a messzeségen:
Lesz még egyszer kikelet!