ISTENEK

Istenek embert hogyha gyülölnek, Csordulatig töltik poharát; Pénz, paripák, lángszemü hölgyek, Minden övé, amit szeme lát.

Istenek embert jaj, ha szeretnek! Zsugori marokkal messze lökik el; Jár számkivetetten, eretnek, Szivében a gondok réme kikel.

Éli világát a pompa szülötte, Inni, ölelni ó, mi gyönyör! S ím poharát a halál kiütötte, Nászágya mellett síri gödör!

Mást veti-hányja az életi sajka, Messze világol a túlnani cél; Gyáva panaszra nem nyilik ajka, Hite, reménye a síron is él.

Heveri egyik az élveteg almot, Lihegve lohog a kéjek után, És nyomorú, szomorú diadalmot Ül a bűn a szellem urán.

Másik a küzdés, emberi pálya, Lobogó, ragyogó harcok ölén Rohan a vészbe, ha híja hazája, S meghal örömmel szentelt örökén.

Fájdalom is édes a jónak, igaznak, Szenvednie szinte gyönyör; Megkeserűli borát hercegi gazdag, Dúst a szegénynek álma gyötör.

Sírsz, ha szeretnek, sírsz, ha gyülölnek, Legnemesebbek sorsa se jobb; Bal kezük átok, egyre csak ölnek, Alkot örökkön mennyi jobb.

Gúny a halandók élete álma, Istenek ajkán tréfadolog; Porszem az ember az égi világba, Labda a föld is, játszva forog.

Ők az erősek, ősi hatalmon; Boldogok, ifjak, jók, szabadok; Szigoru, gyönyörü isteni arcon Büszke örömnek napja ragyog.

Sebesen, iszonyún harsog a szél, Szellemek órjás kara szól: Ti vagytok a végzet s ti vagytok a cél, Kik előtt minden a porba hajol!

Ama bősz, ama nagy, ama zordon erő, A dicső, de kemény hatalom, Az életi forrás, a létviselő, Ti vagytok azok, nem tagadom!

Mi betölti a titkos egészet, Napja az isteni szerelem, Mi legyőzi az észt, a merészet, Mihez a rímet ah, minek is keresem!