Milyen átok ez mi rajtunk, Bűvös Isten-ostora: Minden órát elszalajtunk, Nem mienk a mámora!
Téged, édes, ott közelben Megölelni, mondd, mi gátol? Sejtelemnek szárnya lebben: Amily közel; olyan távol!
Szárnya nő a röpke percnek, Önmagától menekül, Önmagától szinte reszket, Végtelenbe felrepül.
Már kicsinyli, a valóság, Dús jelenlét amit ápol, Nem szakítja le a rózsát... Amily közel, olyan távol!
Szende vagy te, én ügyetlen, És magától mégse megy, Újoncok a kivitelben, Álmodozva mesterek:
Lába kelt tán a gyönyörnek? Mintha futna önmagátol! És a kéjek már gyötörnek... Amily közel, olyan távol!
Mit tehetek én már róla, Hogy nem élem a jelent! Hogy az édes pásztoróra Élvezetlen füstbe ment.
Hogy csak az kell, mi lehetlen, Mit elrejt az írigy fátyol, Végtelenbe jár a lelkem... Amily közel, olyan távol!
Csalogat a szemed éje, Elmerülni benne kéj, Sugarat szór mély sötétje, Dőre-édes szenvedély!
Pírja kéjes szerelemnek Majd kicsattan, szinte lángol: Megölelni még se merlek... Amily közel, olyan távol!
Most negéddel, majd közönnyel Játszod ki a szívemet, Majd szabódva, szűzi könnyel Telnek egyben a szemek.
Majd haragra gyúl az arcod, Szemed éle engem vádol, Mégis Ámor vall kudarcot... Amily közel, olyan távol!
Ki az oka? Te sem, én sem! S egy hivatlan hang beszél: Hiuságod s büszkeségem! És kacagva fú a szél.
Jer, szakasszuk le a rózsát, Melyre vágyom s te is vágyol, Élvezzük a pásztorórát, Jer közel hát, ne oly távol!
Reszkető karom kitárom, Hogy szivemre vonjalak, S fenyegetve, szemrehányón Áll közénk egy zord alak.
Dúlt szemében iszonyú vád, Szinte éget, úgy világol, Nyomorúság, szomorúság... Amily közel, olyan távol!
Jobb nekem már messze tőled, Túl a kéklő hegyeken! Fényben úszni látom fődet, S megpihenek szíveden.
Pásztoróra: szellemélet, Tér, idő se különöz el, Beléd halok, benned élek, Amily közel, olyan távol!
Cookies on Poetry Cove