IDEGENBEN

Miféle ország ez? Milyen sötét! Nem tudom, ide hogy s mikor jövék, Csak azt, hogy ide köt sok rémes emlék, Hol a gonoszság és az esztelenség

Aratja váltig gyászos győzedelmét Csatameződön, átkos förtelem-lét! Nem tudom, ide hogy s mikor jövék, Csak azt tudom, hogy zordon és sötét,

Csak azt, hogy benne fázom s éhezem, Csupán az üdvnek híját érezem, Melynek szivemben itt csak vágya van, Betölthetetlen és határtalan.

És kik lakói vajjon? Tudja ég! Valamint emberforma ivadék; Gonosz, alantas, rút, ravaszdi nép, Szemében borzalom az ősi szép.

Lángelme díja biztos vértanúság, A nagyszivűt, dicsőt keresztre húzzák; De egymás közt régen megalkuvának: Kimenti bűnük kölcsönös bocsánat.

S mi tartja őket össze? Szolgaság!... Mily törpe, vak, hideg, sötét világ! Sokáig itt én nem maradhatok, El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

Bocsássatok, hiszen nem ez honom, nem! Hol e rabszolgafaj, hol e konok nem Dőzsölve teng és csillog a piszokban, Míg pisla élete gyáván kilobban;

Bolygó lidérc, temetőgáz szülötte, Bús létre rothadásnak tüze lökte; Nem élhet napvilágon, dús ozonban, Csak sírokon, erjedve, testromokban.

Koldus-világ! Kifosztott, megalázott, Hol bűn szeretni s élni már gyalázat! S ha születik - volt már eset - nemes, kiváló, Átok kiséri, üldözik s elhal magától.

Nem, nem hazám e vad, kietlen ország! Szeretni nem fogom világok torzát, Szolgák sötét biralmát, e pokolt, Mely föllengő szivemre rátiport;

A bölcs s a költő itten számüzött; És minden csökevény; - barátság, szerelem, Ha olykor - áloé virágja - megterem: Csak szolgafrígy, mit össze lánc füzött,

Nem az, mit fönnen érez a szabad... Ó, bár emelhetném már szárnyamat! De szép hazámba még nem szállhatok, Boldog csak akkor, hogyha meghalok.

Szabadság és szerelem őshazája, Szemem már újra fényedet kivánja! Honvágytól égek és beteg vagyok: El innen, el! Megyek! Bocsássatok!