Bogárszemű, szép, barna lány
Ábrándozik a zongorán.
Én rajtaveszve hallgatom,
Ó, milyen pompás alkalom,
Hogy hallhatom, hogy láthatom,
Hogy őt, a kedvest nézhetem!
Lehelletét is érezem,
S a barna haj, a fürtvihar
Megsímogat éjszárnyival.
Ó, zengő szín, isteni pompa!
Dalszárnyakon a zenehonba
Együtt repültek lelkeink...
S egyszerre immost föltekint
Forgatva lázasan a kótát
S így szól a lány: “Melyik a nótád?”
A kérdéssel zavarba hoz,
E kérdés mindig megkinoz,
De ajkam mégis szót talál,
S a kérdezőre visszaszáll:
Jól van, legyen hát
Kótád a szívem, kedvesem!
Ó, játsszad el az égi nótát,
Amelynek címe: Szerelem!
“De tudsz-e vajjon - szólt a lány -
Te játszani a zongorán?”
És keze ottan reszketett,
Morzsolgatá a hangjegyet.
“És tudod-e, melyik a nótám?”
- Pirulva így a ragyogó lány. -
De ajkam újra szót talál,
S a kérdezőre visszaszáll:
Azt is tudom már,
Szived lesz hangszerem,
Eljátszom rajt’ a mesterművet
A melynek címe: Szerelem.
Ó, zengő szín, isteni pompa!
Dalszárnyakon a zenehonba
Együtt repülnek lelkeink,
Szemünk a földre nem tekint,
Egymásba néz, egymásba hal,
S kettesbe hangzik most a dal:
A szívben legszebb dal terem,
Ó, játsszuk el az égi nótát,
Nótádat, édes Szerelem!