HÓPELYHEK

Szállonganak a hópihék: Úgy fáj e szív, úgy fáj e lét! Minden fagyos, ah, jéghideg; Egész testemben reszketek.

Ó, mondhatatlan fájdalom! A Föld egy roppant sírhalom. Alatta minden megfagyott, Csupán az én szivem dobog.

Az órjás sírhalom alatt Órjás szivem majd meghasad. Úgy tombol a kín szívemen, A Föld fájdalmát érezem.

Az Ég egy roppant kriptabolt: Érzem, mi lesz, mi van s mi volt. A Múlt halott, és a Jövő Egy végtelen nagy temető.

Sivár, gonosz és fénytelen, Mindenkép semmis a Jelen. Nincsen remény, eltűnt a hit, Holt vagy haldokló minden itt.

Szivem! Te sorsod is halál; Felejtsd, hogy egykoron valál! Hiába volnál büszke, nagy, Ha semmivé léssz, semmi vagy -

És elenyész a semmiben Végső vonaglásod, szivem! Erdő, mező dermedten áll; Azt súgja minden, hogy: halál.

Mély búba tör a téli szél: Sirasd meg ember, hogy levél! Lélek beléd csak halni jár, Bánd meg ezerszer, hogy valál!

Álmot temet a hópehely: Reszkesd a titkot, hogy leszel! S egy hang szivedhez odafagy: Dermedj meg attól, ami vagy!

Azt mondják, hogy fehér a hó, - Hiszen a látszat oly csaló! - Csak én tudom, hogy fekete Szálakból szőve szövete.

Az ártatlan, szép szín alatt Látom a sötét pontokat. E pontok mint központ körül Sok játszi test jegőcösül.

A zord, üres, sötét szemek Felém baljósan intenek. Megannyi mérhetlen atom; A sírból jő s a sírba von.

E gyászatomok démonok, Szemök oly rémesen forog. Üregszemökkel látnak ők, És hímezik a szemfödőt.

A csillogó, roppant lepelt Rám teszik, ha időm letelt. Ne még, ne még! Ó, várjatok, Boldogtalan paránynapok!

Ha majd a szörnyű óra jön, Átlépek a bűvös körön; Fény nem ijeszt, sem a setét, Lelkem veletek frigyre lép;

Együtt bolyongunk végtelen, Csodálatos nagy téreken, S nézzük egy örök élten át Az élet- és haláltusát:

Nem rémít démonszemetek, Mert én is pont, atom leszek.