HONVÁGY

Elvágyom innen. Nem itt van hazám. Sütött már szebb világok napja rám. Jártam beszédes, zengő ligetek között, Égettek halhatatlan gyönyörök.

A koronás, az égmagas fák El-elmerengve azt suhogták: Mily édes élni, álmodozni, Álmokbul ágokat bogozni!

Az illatnyelvü pompás napvirágok Magasztalák a nagy szellemvilágot: Mily édes élni, fönnen érzeni, Vágyakbul szirmokat növeszteni!

És láthatatlan zene zendül Zenegve boldog szerelemrül, Tanítva, mi tehet Élőbbé életet,

Hogyan lehet Fokozni végtelen gyönyört; Hogyan lehet Ifjabb az ifju, kéjesebb a kéj,

Mélyebb a mérhetetlen szenvedély. Emlékezem jól: ott volt egykor a hazám. Csókot leheltek Istenasszonyok reám; Magas gyönyörtől forrt lihegve keblem,

S nem törte szét a kéj, a mérhetetlen. S ha mélyegű, csodás szemükbe néztem, Titkos világuk megnyilott merészen; S hogy ringató, csodás ölökbe dőltem,

Pazar gyönyörben föltárult előttem Tündöklő mélyed, Istenország! Fölrajzott végtelen, fényes körökben, Mitől halandók gyenge szíve döbben.

És ha daloltam, - ó, csodák csodája! - Visszhangzott a mindenség palotája; Tettek születtek mindenik szavamból, Sátort szövék a zengő sugarakból,

S a fényes hangokon föltámadt egy világ. Ha örömet daloltam: Rejtelmes, édes rettegésbe Tört minden álmatag levélke;

Sejtelmes, méla suttogásba Merült az óriási pálma, S maguk az Istenek most istenvoltukat Tisztultan, újra, fönnen érezék,

S kigyúlt szemükben boldog büszkeség. S ha fájdalom szilaj húrjába kaptam, Zengvén panaszt, mely halhatatlan: Elsápadott és remegett

Az égnek minden csillaga, És fájó könnyet hullatott Az örök Boldogság maga; És átérezve mély keservemet

A Mindenségnek szíve reszketett... Örök nyár s halhatatlan Gyönyörök és fájdalmak őshazája, Szemem már újra napodat kivánja!

Mondjátok, hogyha egyszer meghalok: Boldog, mert szép honába szállhatott! Vágytól, gyönyörtől most is reszketek, Előre küldöm lelkemet,

Megyek!