HALDOKLÓ NYÁR

Hervadni látlak, ragyogó Nyár, Sápadni fényes szirmaid! Késett virágid kelyhe immár Csak lobbal haldokolni nyit.

Hűlő szivedről minden élet Halk sóhajokban röppen el, És mindenik virági lélek Eloszlik, elszáll nesztelen.

A szellőszárnyu, hűvös illat Virágok szálló lelke az, Könnyekre indít, szívemig hat A szellemhangu, tört panasz.

A Nyár dicső hatalma megdől, Elomlik búsan, reszketeg, Vérezni millió sebekből Látom a nagy Természetet.

Eldobta már az unt fuvollát A mindenőrző ifju Pán, Már pihen ő, epedve holtát A bűvös erdő lágy mohán.

Megtört szeméből könny patakzik, Kék ajkin bánatos mosoly, A zord Halállal vívja harcit, És vére csöppenként kifoly.

Hatalmas melle földobog még, Meggyilkolt üdvök lelke sír, Szép, ifju arca fölragyog még, De ez már csak halotti pír.

Téged szenvedni látva, nagy Pán, Sóhajtja minden: Pán beteg! Ott fekszik ím virágos ágyán S oly szomorú, oly csüggeteg.

Oly mély ború, oly méla bánat Tükrödzik arcán, termetén, Hogy búja minden szíven áthat, Sóhajtja minden: Nincs remény!

De a halálos, mély borúban Van mégis egy fájó vigasz: Nem hal magán, de pompadúsan S e gyászos pompa oly igaz.

Kiket teremtő láza nemzett, Virággal hintik gyermeki, Átszenvedik, mit szíve szenved S együtt repülnek lelkeik.

Most egyet érzőn, összeolvadóban, Szeretve fogják őt körül, Együtt lobogtak, most együtthalóan Bús lelkük együvé vegyül.

Ó, bárha én is, haldokló Nyár, Együtt szállhatnék el veled! Ah, elkivánkozik e sóvár Lélek, a vágyaktól beteg!

Ó, mit is van keresnem itten, Ha napszemed már nem ragyog?! Mehetnék én is! Oda minden, Ha egyszer a nagy Pán halott!