Hagyjatok élni, álmodozni!
Egyetlen s összes vágyam ez.
S gyöngéd szavak mezébe öltöm,
Mi bennem célt, formát keres.
Nesz nélkül jár, szellemruhában,
Mi itt benn féktelen lobog. -
Szépen, szerényen meghuzódom,
Csak ne zavarjon hangotok!
Idegzetem túlfinomult már,
Nem állhatom a durva zajt,
A kapzsi munka vad zörejjét,
Sikoltó vágyat, nyers kacajt.
Gépemberek goromba harca,
Barbár csatája kín nekem...
Jobb gondolkozni, elmerengni
Szép, céltalan, bús éltemen.
Ne zavarjátok édes álmom,
S kimélve nyúljatok felém!
Mert minden érintés megölhet,
S nekem az ember arca rém.
Ne dúlja föl szentségtelen kéz
Magányom csöndes templomát,
Ahol Isten boldog világa
Szűrődik a lombormon át!
Kedvemre élni, révedezni
Egy lombsátor elég nekem,
Hol szívsugárból, eszmeszálból
Világom békén szőhetem.
Napvágyak zúgnak el fölöttem,
De általszűri lángjokat
Az eszmék árnyas lombozatja,
A tiszta, hűvös gondolat.
Nagy, réveteg, sovár szemem már
A Végtelen szivébe néz -
De minden percben megzavarhat
Egy durva hang, egy durva kéz.
Ha aljas szí-szó, bárgyu színek
Vegyülnek az összhang közé,
Megváltozott az égi mű már,
Nem olyan, mint lelkem szövé.
Hagyjatok élni, álmodozni!
Egyetlen nagy kérésem ez.
S finom, csodás remekbe vésem,
Mi bennem célt, formát keres.
És halkan járok, ködruhában,
Ha lábam köztetek halad,
Pedig a roppant fénytehertől
Szegény szivem majd megszakad!