Ha majd a hír szárnyára vesz, És rózsát szór a nép elém, Nevem dicső, magasztva lesz, Csodálva és rettegve én:
Ha majd hizelg, ki most lenéz, Bókokba fojt, ki most lehord, Meglát a vak, finyás becéz, És fölemel, ki rám tiport:
Tenyéren hord munkás, nagyúr, Még a süket is rám figyel, S kegyelve lesz a trubadúr, Kit a tömeg most nem szivel:
Ha majd ledér divat, szeszély Fölkapja még szűz nevemet, A Közli-had belőlem él, Szaglász, birál, nyomon követ:
Foltot keres az életész És kisüti: ember valék; Bölcsen kavar a sok vegyész Bókmézbe dühsajtolt epét:
Harag lehűl, a gáncs megül, A vállára vesz a vak tömeg, Verseimet ha könyv nekül Szavalja majd ifjú s öreg:
A honfitárs s a honleány Értem rajong és lelkesül (Talány leszek nekik, talány, Kezükbe csak ruhám kerül!):
Benépesül az ősmagány, Minden kacag, pezsg, duzzadoz; Megérhetém s megláthatám, Hogy a közöny-jég olvadoz:
Megérhetem a diadalt, Mit - vérdijon - a vágy igért, Megláthatom, miért sohajt E szomju szív, a büszke célt:
Előmbe lép az őssetét, A titkos árny, a néma rém; Nem érzek mást, csak megvetést, És arcomat elrejtem én.
Elfordulok. Undor fog el A tetszészaj, taps hallatán: Nem erre tört a tűz kebel Az ifjuság szép hajnalán!
Nem ez, mit az ifjonti Vágy A Lét fehér lapjára sző. Az Ideált ringatva jár Előtte a dicső Jövő.
A Képzelet más képeket Teremt, betöltve tért, időt; S mit óriás vásznára fest, Magasztosabb, nagyobb, dicsőbb.
Nem itt, nem itt, följebb a cél, Melyért a láng ifjú hevült! Ez volna hát, ez hát a bér, Miért vérzett és lelkesült?!
Magasbra tör, mélyebbre ás, Kit démona művekre bír, Miket nem érhet hervadás, Nem dobhat éh torkába sír.
Ez hát a cél! Milyen sekély, Mily gúnyos és mily nyomorult! Ki gyűlölt és kit megvetél, Fejedre az tűz koszorút.
Övezne fény: szivem setét, S belőle mély panasz fakad: Eltörpül itt, mi nagy, mi szép, Nem látok én, csak árnyakat.
Ó, váz világ, torzgyűjtemény, Nekem gyülölt és idegen! A koszoru is oly kemény, Ólomnehéz a fejemen.
Belátom ím, hogy semmi mind, Mit szenvedék s mit művelék; Az eszmekéjt, az égi kínt Elnyelte mind a puszta lég.
Terméketlen talajra hullt A dús vetés, az égi mag; Szegény vagyok és nyomorult, A föld röge is boldogabb.
Gyűlöljetek, mint egykoron, S tapossatok meg engemet! Nem jött el még az én korom: A Szabadság s a Szeretet.
Nem jött el még az én időm, Még rab a szív, koldus az ész, Fülembe zúg még rémitőn Az ős sirám, átokverés.
Még zúgja mind vad átkait A gyűlölet s a butaság, A szolgaság uralkodik, Kietlen még e szép világ. -
- Ily szóba tör a hír fia, Szomját a hír nem oltja el. Egyetlen kéj lesz sírnia, Egy könny, miért még esdekel.
Magányba fut s e koszorút Eldobja és megrendül ő; Homlokáról a mély borút Nem mossa el a fényeső.
Az elveszett s meglelt magány Lesz újra az ő otthona; A dicsőség magaslatán Ő árva, bús és mostoha. -
Ha majd a hír szárnyára vesz: Előmbe lép a néma rém; Nevem dicső, magasztva lesz: Boldogtalan s magányos én.
Cookies on Poetry Cove