Temetést láttam s összeborzadék. Ez hát a léti cél? Ez hát a vég? Az életmagvető halált arat? Lángifju volt ez itt, majd puszta por,
Mit a lelketlen szélvész elsodor. Elszállt a szellem, és mi megmaradt, A test, a lélekhíjas hulla csak. A bús, hideg tetem hogy rám mered,
Üldöz, Halál, sötét kérdőjeled, Az ősi Szfinx ez itt, az ősi rém, Mely összetép, ha meg nem fejtem őt, És összezúz, hahogy megismerém;
Lebírni őt üres, őrült remény, S birokra készti mégis a merőt. - Csillám az élet, efemer hatás, Fölszin-erő, kórképlet, semmi más;
A vájtszemű Enyészet itt az úr, A szép Tenyészet csak muló zavar, Azé a zsarnok és a trubadúr, Szűz, kéjleány, munkás, nagyúr,
A vér, a láng, az illat és a dal. Villám az élet, tüstént elcikáz; A viruló talány fejtvénye váz. A rózsaizmu Élet kedvese
A csontkezű, szivetlen Rémkirály; Űrkeblén elhal minden érzete; Elsorvaszt s megfagyaszt lehellete Mindent, mi él, zajong, zihál.
Roham az élet, önvesztébe tör, Vítt vára gúnydijul a sírgödör; Sírvermet ember önmagának ás - S az életet, míg forr a vérözön,
Csak a halál félelme tartja fönn. - Mélységes éjben foszforvillanás, Az örök vízen szétfolyó irás, Az óceánba szakadó patak,
Az örök valóság visszája csak; Egy pörsenés dicső ábrázatán Annak, mi bennünk és rajtunk egész; Egy laza és törékeny rész csupán;
Bántó zörej csak mély összhangzatán; Haragos támadat, irígy kelés. Hullám az élet, a halál folyam, Mely biztosan s egy cél felé rohan,
Míg az könnyelműn játszik, a bohó, Céltalanul szökellve mint gyerek, Oktalanul kergetve élveket, Melyek elmúlnak, mint szapangolyó, -
Sötéten zúg alattuk a folyó. Játék az élet, a halál komoly. Láttára megfagy tréfa és mosoly; Láttára a rajongó, ifju vér
Ágmedreit rémülve hagyja ott És kútfejébe menten visszatér; Jöttére a dús, bíborszín habok Sápadva keresik az éjlakot.
Mi a halál? Ki mondja meg nekem? Az élet véges, míg ő végtelen. Mit hozhat nékem e vonalnyi lét, Olyat, minek örök értéke van?
Mi haszna éltem, hogyha meghalék, Ha újra az leszek, ami valék, S elnyel a semmi, a határtalan? De mi valék? Épp ez a bökkenő!
Honnan fakadt e nyugtalan erő, Amely határi közt határtalan, Véges létére végtelenre tör? A menny kapuja tán a sírgödör,
S az élet nyitja a halálba van? E kérdés sorvaszt s e kétség megöl. Tán a halál az ősi lényeg épp, A tiszta forrás, a valódi lét?
És épp az élet a visszás nevű, Csak hiu bitang szó, mely nem talál? Az ősi szomjat oltja ős nedű, Örök sebünkre örök írt kinál:
Halál az élet, s élet a halál!
Cookies on Poetry Cove