Ah, undok pöfeteg, - mocsári béka,
A szenny s az éj szülötte, sírok éke,
Szülőhelyed lebuj volt, rút varangy,
A condra és piszok volt szeretőd.
Eszes vagy? A sütnivalóddal fennen dicsekszel.
Egy iskolamester tán beérheti,
Kegyembe magadat befúrtad, cselszövő,
Beloptad csalfán magadat szivembe;
Úgy tetted, mintha engem értenél,
S velem repülni tudnál, nyomorult.
Repülj versenyt a denevércsapattal,
Ne énvelem. Siess a mélybe,
Fürödj a sárba, elemedbe,
Vakond-tüdőd a levegőt ne szíja,
Amelytől istenek megittasulnak.
Lapos ajkát még szélesebbre vonta,
És megdagadtak duzzadt erei,
Fekete vére bűnösen csapongott,
Mint a vihartól korbácsolt mocsár.
De őt, a Fényhozót
Ha gyötrik is torz szenvedélyek,
Derű van homlokán s világot áraszt,
Amerre megy, mindenhol, szerteszét.
És szellem ül fennséges ajkain.