ELMÉLYEDÉS

Hogyan éltem? Mit csináltam? Teljesűl-e minden vágyam? Arany napod, ó, Dicsőség, Süti-e az álmok hősét?

Vagy a Végzet ócska rendje Ifjan dob a sírverembe? Beledob egy vak gödörbe! S elfeledve mindörökre

Kövéríti porom a port, És csókolom, ki megtiport? Vaksors az úr e vak tekén, De örökre én leszek én!

Hogy mit írtok majd énrólam, A sok üres, csengő szólam: Nem bánt többé s nem érdekel. Mély homályban bár vesszek el,

Tündököljek csarnokokban: Az leszek csak, aki voltam. Hogy ünnepelt vagy megvetett, Hogy fönt-e, vagy alant leszek:

Nem érinti azt, mi bennem Mindig egy, mert véghetetlen: Maga Isten sem töri szét, Tűzmagodat, egyéniség!

Amit írtam, csupa élet, Amit éltem, csupa lélek; Erő a szó, tett a szellem, Isteni láng dúlja mellem:

Idő gondját mért viselném? Mit csüggjek a hír szerelmén? Mit nyerek a hiu tapson? Bár hírem az égbe hasson,

Nem leszek én jobb, se rosszabb, Csak árnyékom lészen hosszabb. Tölgyfa is, a terebélyes, Kicsi magban már tökélyes.

Önbevégzett itt a szellem; Amit alkot, csupa kellem, Öröklétü, amit gondol, Halálfia, amit rombol,

S bevilágít tiszta fénye A teremtés éjjelébe. Összehangzó itt az érzés; Kéj salakja, durva sértés,

Vér hóbortja, köznap íze: Kiveti a költő szíve, Elrejti a bűvös fátyol, Szőve könnyböl, napsugárbol.

Tiszta mély a költő szeme, Ajakán a szózat zene, Vágy, indulat formába tör, S új valóság lesz a tükör:

Új teremtés vagy, költészet, És a régit szebbé tészed! Állok örök-erdő szélen, Egyszerre és dúsan élem

A csepp jelent, tenger jövőt, Mi porba kelt s az égbe nőtt. Lelkem magas mélységbe nyúlt: Volt a jövő, és lesz a múlt!

Hogy mit írtam? S mennyit írtam? Ó, nem annyit, mennyit bírtam! Az utókor, ha emleget, Olvassa el a lényeget!

A szívemet olvassa csak, Ha már mindent a porba csap! Így élek én; ezt remélem, Érzem, mi dúl bennem mélyen;

A végtelent egy perc alatt; Múltakba néz a pillanat, S jövőbe nyit dicső utat; - Örök jelen vagy, öntudat!

Sugár vagyok vad vizéren, Tűz vagyok én, úr a véren, Sugárban is, ami ragyog, Az időnek magva vagyok,

Mi a térben térrel dacol, Bennem a lét ősárja foly. Csupa gyönyör, amit írtam, Repülni az égbe bírtam,

Pokolba is én leszálltam, Árok terhét bírta vállam; Csupa hév mind és erő mind, Amit szívem, lelkem érint.

Amit írtam, csupa élet, Amit éltem, csupa lélek; Gyönyör a szó, hő a szellem, Isteni láng dúlja mellem:

Idő gondját mért viselném? Mit csüggjek a hír szerelmén?!