Futó gyönyörben, hosszu gyászban Éltem az emberpusztaságban, Nem tudva mibe kezdeni. Világ zugában elfeledve,
Csupán magamnak énekelve, - De fönnen tudtam érzeni! Bár megtiport az élet átka; S kietlenűl, az út sarába,
Hosszú homályban éltem én: A végzet éles, zord csapásit, Bár egyre sújt még, egyre kábit, Rovásra sohasem szedém.
Szivembe nyúlt a szomorúság, Huzattam is, de csak a búsát, Vigadtam sírva, bús magyar. Hadat üzentem óriásnak,
S a törpék síri gödröt ásnak, - Csak vissza még, ne oly hamar! Fölöttem elrohant a kába, Gyémántot, országút porába
Nem látott engem senki sem; Vad télvizek árjai mostak, A nyegle hősök rám tapostak, Csillogva fönt a semmiben.
Teremtő szó után epedtem, De visszahullt a szárnyi szellem, Közhelybe fúlt a gondolat. Ha róla szép mezét letéptem,
Mindjárt a puszta űrbe léptem, Vázat fedett a foglalat. Képzeltem eszmét tetterősnek, Költőt világjavítva hősnek,
Költőnek képzelém a hőst. És láttam az eszmék királyát Szegényen, trónuson a gyávát, Koldulni láttam az erőst.
Embert kerestem. Földi társat, Kinek a szíve szívbe áthat, Lelkében él az ideál. S láttam sok emberarcu szörnyet,
Zsarnok előtt sok szolga görnyed, Minden tekintetük halál. Embert kerestem. Fönnen érzőt, A költő álmait megértőt:
De nyomban éles gúny fogad; Kacagnak rajtam emberárnyak, És meggyülöltem mindahányat, Nem leltem én, csak korcsokat.
Istent kerestem. Szolga-arcok Sápadtak, hogyha neve hangzott S betölte minden csarnokot. De én haragtól megremegve
Kiálték fel a fellegekbe: Nem tűr a szívem zsarnokot! Istent kerestem. S mutogatták Pőrén nekem az istenadták;
Az áhitat undorba fúlt. Utáltam őket istenükkel, Sosem nyilik az ő szemük fel, - S kezem most önszivembe nyúlt.
S egyszerre mindent megtaláltam, És ragyogó szinekre váltan Levetlek, hosszu, méla gyász! Örök gyönyörben, gyors viharban
Kizengem mélyid én a dalban, Lelkem, te istenlakta ház!
Cookies on Poetry Cove