Rút, mint Quasimodo, a sír s az éj fivére,
S a rút Janót, a pórt Adélhoz űzi vére.
Dologrul tért meg; veritékét letörölte,
S még asztalán párolgott felesége főzte,
Gyermeke simitá barázdás homlokát még,
Komoly, nyugodt volt, s tudta ő az egész kátét
(Olvasta valaha Jeremiást és Mátét,
Tudott Heródiásról, ki elveszti Jánost,
Ammon fajtalan élete neki világos);
Midőn egy gondolat fogamzott meg agyában:
Adélt, a tündért, az angyalt meglepni ágyban.
Először lángba boritá arcát a szégyen,
De majd erőt vett - mint paskorta vágy a légyen,
Ha édes morzsalékra lel - vad indulatja;
Becézi immár és magát ezzel mulatja;
Szivébe nő, roppant fává megizmosulva,
Rügyet bocsájt, gyümölcsözik perc tűnte múlva.
Magába végre furfangos tervet kovácsol.