Nincs tiszta üdv a vérgyönyörben!
Mi hevitett, nem tiszta láng.
Belátom bútól összetörten:
Bűn volt ölelnem földi lányt.
Mert földi láng szolgái voltak,
El fog száradni két karom,
Testem atómi szétoszolnak,
Széthull, elzüllik alakom.
Halált leheltem ajkaikrul
S most az enyészet sírni hajt;
De gyásztörvénye meg nem indul,
Nem érti a könnyet, sohajt.
Kiket karom ölelt, velem most
Mint villik sírba lejtenek;
Fúria-haddá lett a pajkos,
Enyelgő, víg leánysereg.
Kacagva lejt a kéj leánya
Velem a nyitott sír felé.
Csillámló jelmezét lehányta,
Csábékeit levetkezé.
Egy rém vigyorg csupán szemembe,
Csontváz-karok ölelnek át,
Egy rém vigyorg, reám lehelve
A temetők gyilkos szagát.
Halált leheltem ajkaikrul,
Lángszívem a kéjsírba halt.
Gyásztörvény ez, mely meg nem indul,
S jéggé fagyaszt könnyet, sohajt.