Mi az? A kedvnek óriása Dalokban tör felém utat, Gúnyolja szívem bénaságát S kacagva fölfelé mutat.
Muzsika szól s fölsír a bánat, Mit némán s büszkén viselék, - Elég volt már, elég a vigalomból, Kacajból, könnyekből - elég!
Mily őrültség az égbe törnötök!... El a zenével, mert megőrülök! Ah, álmodó szivekre balzsam, Nekem új kínokat nevel,
Megannyi tőrdöfés szivemben, Nem csillapít, csak ingerel. E fékevesztett hangvilágtól Irtózom én, ó, hagyjatok!
Szeretni úgysem tudtok engem, Én egy elátkozott király vagyok; Bősz végzet az, mi engem ideköt... El a zenével!... még megőrülök!
Ó, hittem én is csába dalnak, Mitől a szív örvénybe lejt! Írt nem csöpögtet hő sebekre, Igazi bánat nem felejt;
És amit istenült agyában A bús, fakó poéta lát, Ha égbe ront is gondolatja, Szivét csak tőre járja át!
Gyanútlan, ámde kárhozatba lök... El a zenével!... én megőrülök! A szívem sír a hegedűben, Ne játsszatok a húrjain!
Szivem zokog a cimbalomban, És minden érintése kín. Ó, szent e kín, ó, szent a téboly! Vigadni most már én fogok!
Formába tör már szenvedélyem, Szivem ütemre háborog. Hiába volt vesztemre törnötök: Őrült vagyok már, meg nem őrülök!
Őrült vagyok, s ez őrületben Belátok véget, kezdetet, Mi régen elmúlt s eljövendő, Mitől az ősi Föld beteg.
Látom a kígyót szívetekben, Kezeteken a honfivért, A buja foltot szűzi emlőn, Uri marokban szolgabért;
Minden, mi van, szemembe ütközött... Ah, úgy van, úgy! Már meg nem őrülök! Őrült vagyok. Látok fakadni A honfiszívből vérfolyót;
Látom szeméten, vérbe fagyva A nagyszivűt, a tettre jót. Látom, kik a fölszínen úsznak: A szolgák és a zsarnokok!...
Mártír szivekből nőni látok Sok új, de véres korszakot. Ah, lángra gyúlt az eldobott üszök! Ne féljetek! Már meg nem őrülök!
Őrült vagyok. Látom rohanni A századot, az ezredet; Az ősz Időt látom foganni, Látok sok dicső kezdetet.
Csillagszemekkel kéjt sugároz, Reménnyel terhes fönt az Ég, De ah! Idétlen elvetéli, Magzatja halva születék,
A Föld nehéz göröngyén megtörött!... Ki látom ezt, már meg nem őrülök! Őrült vagyok már. Láz a szózat, Elhagyva égett ajkamat;
Agyamban szörnyű végitélet Rémképi szerte rajzanak; Orkánja rémes szenvedélynek Megtépte már e szellemet,
Vulkánok síri odva mellem, Kitörni kész, de nem remeg. A gondolattól meg nem rendülök: Őrült vagyok már, meg nem őrülök!
Riadjatok! Mit bánom én már, Hadd szóljon síp és cimbalom! Zenét fiúk, zenét özönnel! Kábuljatok az édes maszlagon!
Ijedten kaptok fejetekhez, S kiejtitek a poharat, Virág se kell több, szín se csábít, Ha látjátok majd árnyamat, -
És zengjen bátor minden földi rög, Nem lesz több dal, ha én megőrülök!
Cookies on Poetry Cove