Dacolni: egyetlen gyönyör.
Vérem örökké dacra tör.
Lázadni és lázítani,
Mindennel szemközt állani.
Dacolni magas kéj nekem,
Átvágni bátran mindenen,
Túltenni magam a levőn
Tekintet nélkül, vakmerőn...
Szabadon fönn csapongani,
Hol nincsen durva anyagi;
Levetve rög bilincseit,
Inni magasság élveit.
A sötét test korlátain
Kitörnek tenger vágyaim.
Dacos hitem magasba von:
Érzem, az éghez van jogom.
A meglevő, az állati
Lekötve nem tud tartani;
Szokás, rend bosszuság nekem:
Tulajdonom a végtelen.
Lelkemnek e sárlét kevés,
E porvilág átokverés;
A kéjt is daccal dobja el,
Mely alacsony arcot visel,
Nem nyugszik meg a földiben,
Nincs táj, amelyen megpihen,
Nincs forrás, melyből szomjat olt,
A Földnek minden vize holt.
Nincsen lugas, mely árnyat ad,
Nem üdit eszmeszomjasat;
Itt minden bosszant, sért, gyötör:
Lelkem a lehetetlenre tör.
Izleltem az élet vizét,
S vágyom mindent széttépni, szét...
Láncaimat szétszaggatom,
Nem ismer féket haragom.
S bár minden rámtör, rámrohan,
Nem fog hajolni derekam.
S nem lankadok egy percre sem,
Bár, tudom, el kell vérzenem.
Ha meg kell halni, hát legyen!
A zord csapás férfit talál.
Nem ejthet csorbát lelkemen,
Habár ledönt is a halál.
A véres, roncsolt test fölött
A Lélek, a meg nem törött,
Megáll majd büszkén, dacosan,
S új létre új daccal rohan.