Csak töredék, mit eddig írtam,
Lelkemből egy kicsiny darab.
Kiket szerettem, kikbe bíztam,
Elmetszék ihlett szárnyamat.
Szél messze szét nem vitte hírem;
Nem számitám a perceket;
Az Ideált követni híven
Rögeszme volt csak, meglehet.
Az emberek szivemre mérték
A gúnyt, a gyilkos haragot:
Balsorsomat méltón zenélték
A méla, csüggedt dallamok.
Gonosz kezükkel összedúlták
Virágos, ifju lelkemet:
Nem csoda, ha belőle kúszált,
Összhangtalan szók zengenek.
Földúlt kebellel, rom reménnyel
Mit énekeljek és hogyan?
Avagy kegyetlen szenvedéllyel
Sirassam el, mi veszve van?
Jól van, legyek hát puszta visszhang,
Kisértethangu sziklafal,
Belőle mégse kél hamis hang,
Még akkor is magára vall.
Földúlt szivemmel siratom meg
Az elpazallt üdv éveit,
És dúlt szivemmel álmodom meg,
A hír sugára hogy’ hevit.
Szép pálmalomb, arany dicsőség,
Övezz körül, hajolj fölém!
Ringasd az álmok méla hősét
Hűs árnyaid szentelt ölén!
S bár igaz üdvvel sosem ér föl,
Az, amiért dicsvágy hevűl:
Nevem hírharsonák vegyék föl -
Vagy a világ romokba dűl!