Csak tartsatok előmbe tükröt! Habár tudom, nem hízeleg. Szemlélve arcom dúlt vonásit, Tüstént magamra ismerek.
Hisz annyi bánat átviharzott E roncsolt, sápadt alakon, A szenvedések, kínok árja A durva életharcokon!
Nyomot hagyott rajt minden érzés És foltot ejtett számtalan, Mert szívem még a rossz iránt is Fogékony volt határtalan.
A szenvedély sok mély barázdát Vont napsütötte arcomon: De azért napcsókolta főmet Mégis emelten hordozom!
Hibáimon ti kapva kaptok, S erényem föl nem éritek, Midőn hibáztam, ott valátok, S így magatokhoz méritek.
Közös mindenha tévedésünk, De ami fölemel: enyém! Mindenha egyetlen s magányos Minden kiváló érzemény.
Közületek vajon ki látott Erőm teljében fényleni? És üdvözülve, koszorúsan Ki hallott engem zengeni?
Ki látott járni pompafényben A zúgó tengerek fölött? Közületek ki látta lelkem, Midőn a napba öltözött?
Ki látta színem változását, Midőn a lélek elragadt? Ez elcsigázott, gyönge testen Ki látott nőni szárnyakat?
Ki látott engem tűzszekéren, Mint a profétát egykoron? Illést se látta minden ember, Csak az, ki lélekben rokon.
Kő sebzi, tüske vérzi lábát, Ki mindig fölfelé tekint; És lábaim a földet érik, Bár fejem az éterbe ring.
Előttetek nem szent a költő, Csupán saruját nézitek, Mert lelketek régen kiszáradt, És szívetek sötét, hideg.
Azért láttok ti feketének Mindent a fényes menny alatt, Azért fagyos egész világtok, Azért unott és lagymatag.
Hadd szántson szenvedély ekéje Még több barázdát arcomon: Sugárövezte, büszke főmet Én mindig fönnen hordozom!
Cookies on Poetry Cove