Mindig jó voltál és szelíd, Maga a jóság, szeretet; Szivedben áldás, béke, hit, Mindent megáldott hű kezed.
Nem dermeszté meg homlokod Az élet, a vérfagylaló; Okos szemedben csillogott Egy mélyebb, egy tisztább való.
Mit a kegyetlen sors kirótt, Tűrted panasz, jajszó nekül; Nem vádolád a nagy Birót, Bár sújtott kérlelhetlenül.
Csapást csapásra halmozott; - Keserves, szörnyű próba volt! - S nem tört meg tiszta homlokod, A büszke, fennkölt, szűzi bolt.
Vonaglott bár az ifju arc, Mit könnyek sűrű árja mos: A szenvedés még nem kudarc! Hited magas volt és dacos.
Testvér! A jobbik részt vevéd; Örülj! Kivívtad az eget. Anyánknak lelke szállt beléd, Anyánk szerelme ihletett.
Úgy, úgy! Csak hagyd a kishitűt, Alant jár az, s röghöz tapad. Nézz fölfelé! A fénybetűk Fényes lelkedbe omlanak.
Ó, szép az élet, dús a föld! De csak a gyász pompája az. És hinned kell, hogy túl dicsőbb És ragyogóbb lesz a tavasz.
A durva harc oly lázitó Ezen a vérittas tekén! A hősre béklyó és bitó Vár itt, jobb sorsra nincs remény
S a szegény költő sorsa mi? Száműzés, börtön, magány. Süket haboknak dallani Magánya zordon szirtfokán.
Ó, ha tudnád, hogy égeti Lelkem ez átkos, szörnyü lét! Hogy olykor csaknem szétveti A düh e lélek börtönét!
Mert düh, égő harag fog el, Hogy összetörnöm nem szabad - Vágyban hiába omlok el! - A súlyos szolga-láncokat.
Minden csöpp vérem lángba forr, Hogy hordanom kell ez igát, A nagyszivűnek hogy pokol E látszatlét, árnyékvilág.
Anyagba mert nem önthetem Lelkem mélységes életét! Börtönbe sínlő végtelen: Szívem magányos és setét.
S mi az, mi mégis fölemel, A tiszta láng, a büszke fény? Hogy van szív, mely magasra ver, S hevül a költő énekén.
Hogy van fennkölt, testvéri szív; Ki lángomon új lángra gyúl, Kit eszmehit s nagy cél hevít, Ki velem küzd látatlanul.
Mert egyre foly s magasra csap A légi harc az eszmeért; Szellemsereg, egy hősi had Harcol a halhatatlanért.
Testvér! Csak hagyd a kishitűt! Alant jár az, s röghöz tapad. Nézz fölfelé! A fénybetűk Fényes lelkedbe omlanak.
Cookies on Poetry Cove