BÚBÁNAT

Tátongó, mély sebbel szivemben Jártam a zengő, dús ligetben, Mint méla árny a sugarak között, Mint ki menyegzőn gyászba öltözött.

Azúr menny részvevőn borult rám, Csókdosta arcom égi hullám, Megsimogattak lombok, sugarak, De szívemből csak folyt a vérpatak.

És én csak halni, halni vágytam A fényhabos, virágos ágyban; Itt, hol a kéj, a létöröm honol, A szívem lassan, búsan haldokol.

Fölnyitá szép ajkát a rózsa: Mi bánt, ó, álmok álmodója? Emelt fejét himbálta a topoly: Magányos lélek, min gondolkodol?

Az életár hiába zsongott, Szivembe néma bú borongott. S ábrándosan suttogva szólt a hárs: Mondd, min tünődöl váltig, méla társ?

Szomorufűz velem szomorgott: Mikor vetjük le már a gondot? Gyönyörre vár száz izzó kéjkehely, Szegény költő te, min töprenkedel?

Vigaszszó kelt minden bokorban: Reméld az üdvöt, higgy a jóban! Itt, hol a fény, a boldogság honol, Hogyan lehet az emberszív pokol?

Napsugarak szóltak remegve: Megvett-e a halál hidegje? Nézd, itt minden csak hőt, lángot lehel! Sötét ember! Miben kételkedel?

De én csak halni, halni vágytam A fényhabos, virágos ágyban; Ott, hol a kéj, a boldogság honolt, A szívem lassan, búsan haldokolt.

Megvette a szívemet a bánat, Hova lett ó, büszke nyár, bübájad? Hova lett a régi boldog álom? Eltűnt, eltűnt, sehol nem találom.

Hova lett a fény, a láng, az illat? A sötétség lelke lelkemig hat. Szomorság fogta meg a szívem, Könnyek úsznak a mosolygó színen,

Már hiába bókolnak a lombok, Nem érzek mást, csak az ősi gondot, A teremtés ősi gondját érzem S örök gyászban foly magányos éltem.

Hova lett a bűvöd-bájod, élet? Természetből hova lett a lélek? Tovaröppent az örömnek lelke, Ami szép volt, él, de megdermedve.

Elátkozva, elbüvölve látom, Ami egykor szép volt a világon... Fényes tőr a sugár, könny a harmat És e szép föld csak rabszolga-gyarmat.

Hova lett az élet szent varázsa? Ember, állat meg van babonázva. Hit azúrja s a reménység zöldje Soha vissza nem tér már a földre?

Az örök nap nem hullt le az égrül, Körülöttem mégis elsötétül, Sírva járom be a dús vidéket, Fényes nappal szomorú kisértet.

Mintha csak a temetőben járnék, Fut nyomomba hosszu, rémes árnyék, Körülöttem lidérctüzek égnek, Az enyészet kohójában égek.

Égessetek ízzé-porrá, engem, Hadd sirassam, sírván, hogy születtem, Vegyétek le vállamról az átkot, Aki megöl, legyen keze áldott!