A villám és a fény szárnyán jövök Hirdetni az igazságot közétek. Sugár vagyok a vértenger fölött, Szivek fölött, kiket ízekre tépett
Balhit, rajongás, szolgaszenvedélyek; Élő vagyok a bús árnyak között. Előttem a kisértet-múlt remeg, Amerre járok, ott lehull a járom,
Áldott utamra rózsát hintenek. A régi kor világot mindenáron Lerontom én, és bízva, égve várom A büszke kort, mely korokat temet.
Az élvet hirdetem! Határtalan nagy Legyen az ember üdve, mámora! Ragadjon végtelenbe vágyad: Szinültig még az élet színbora;
Igyál belőle, s meg ne bánd soha, Rózsákból vess magadnak ágyat! Mert vágyad végtelen, s a végtelenség A te dicső és jogos örököd!
Tulajdonod fölött tarts büszke szemlét, S átkozd a szellemet, mely megkötött! Érezzed át, hogy dús vagy és örök, Érezd a létnek roppant égi terhét!
Csak végtelen telíthet végtelent, Egészben lüktet az csupán, mi teljes; És akinek a lélek megjelent, Nincs kötve az időhöz, semmi helyhez,
El nem fuvallja szél mint gyönge pelyhet, De szabadon csapong, rombol, teremt. A tűz, a víz, a föld, a lég enyém! Egyedül engem ismer itt urának,
Kit emel és himbál a létremény, Akik leverten vagy mosolyogva járnak Virágos hátadon, ó, föld! S a nyárnak Zsibongva ringanak fénytengerén.
Föl, föl, természet édes gyermeki! Rohanjatok az eszmeharc tüzébe! Kebleteket egy szent vágy rengeti: Szabaddá, ah, emberré lenni végre!
Munkára fel, élők, törjetek égre! Nem, nem elég hódolnotok neki! Hiába sírtok, vége, vége! Letűnt az ósdi hit hazug kora.
Megölte az utánzók kapzsi népe; Mi hajdan büszke hit, most babona. Hiába dobnotok a máglya tüzébe, Mert én, csak én nem égek el soha!
Mert én vagyok a hő, a fény, a nap, Én vagyok a jövő, az örök újkor. Jaj annak, aki tőlem elmarad! A fény nem reszket a borútól,
De a sötét kitér az útból, Ha fény hullámözönje rája csap. A tudást hirdetem! Temploma épül, Oltárán a világosság lobog.
Ki elszédül forró lehelletétül, Kinek keblében gyáva szív dobog, Ki búvik a naptól, az veszni fog; Megsemmisül, mert elsötétül.
Mindent kell tudnod, mindent megragadnod, Hisz a teremtés koronája vagy! Füröszd a fénybe istenszomjas arcod, Teremtsen millió csodát az agy,
Ne legyen nyűge többé gondolatnak, Tudó s látó lehetsz, de kell akarnod! A cél mindentudás, mindenhatóság: Törj szűntelen s merőn a cél felé!
Ne féld a szörnyü pálya véradóját, Ha szemed az irányt már meglelé, Minden lépésed angyalsergek óják, A végső diadal a szellemé!
Keresd az Istent! Szállj le önmagadba, S amit szétboncol a kegyetlen ész, Alkosd egésszé fensőbb gondolatba, Magasb egységbe fűzd, mit fölmetélsz.
Szívtengered gyöngyével szállj magasba: S az örök hatalmak képmása léssz! Keresd az Istent! Mindenütt keresd, De mindelőtt kutasd, fürkészd magad!
S bár válladat görnyeszti a kereszt, Lelked magas mélységekig ragad: Boldog, ki látod és átérzed ezt: Légy, mint az Istenek, bölcs és szabad!
Istenné lenni! Egyetlen, dicső cél! Hisz öntudatlan minden erre tör. Az atom; mit magányba rejtve szőttél, A végtelen szivébe átömöl,
Az eszmekéjt fölváltja tettgyönyör, Életvalóra vál az őserőnél. A gondolat a legnagyobb erő, Mindenható te vagy csak, istenszeme!
Az álomész világot szervező, Mit alkotott nincs abból semmi veszve, Hiába szögzitek vadul keresztre, Kitör sírjából a világverő.
Mind semmi az, ki minden lenni nem vágy, Kislelkü, szolga nép és gyáva pór; De te, akit gyötör az égi honvágy, Törj ki porléted szűk korlátiból,
Halld meg, a szellem riadója szól: Törd szét a régi átokverte formát. Törd szét a szellemfojtó láncokat, A múlt porát lelkedről rázd le mind!
Akard dicső megújhodásodat, A lángmerésznek örök élet int; Világot csak: az eszme fénye hint: Légy, mint az Istenek, nagy és szabad!
Cookies on Poetry Cove