Irtózom önmagamtól s borzadok. Szemem a benső örvényekbe néz, Rémítő súlyát érzem, hogy vagyok, Rémítő súlyával gyötör a lét;
Hideg verejték gyöngyöz arcomon, Görcsös haragban megfeszűl a kéz, Vészfellegek borítják homlokom, Méhükből születik a fergeteg,
Mely mindent halhatlan gyászba von, A vérvihar, amelytől reszketek, A gyilkos forgatag, a szívpokol; S fölsír a szörnyek lakta rengeteg,
Elsápad a pír, megfagy a mosoly, Az élvek ajka gúnyt s bosszút lövell, Minden lehervad, széthull s összefoly. A vér forrása menten felszökell,
Vad kínba fullad a szelíd öröm, Jajszó hallatszik távol és közel. Keserv vonaglik át a holt rögön, Áttör a föld kérgén a mély iszony,
Sirám s panasz kél téren és közön. Megbontja eszemet a bősz sikoly, Velőt hasító rémület szava, Köröttem kínok óceánja foly;
Harsog a meghasonlás kacaja, Önkínzó önvád, fájdalomsovár, Hóhéra önmagának s vérpada. Őrjöngő bú, kietlen és sivár
Kínjában, ím, önön húsába vág, És önmagával konok harcba száll. A bánat-orkán műve pusztaság, A fájdalom győzelmet ünnepel,
És sarkiban megrendül a világ. Öngyilkos kedvre gyúl a kór kebel, Jajgatni s dúlnia már vad gyönyör, Vésztüdeje halálos kéjt lehel.
A fájdalom most ujjongásba tör, Enyészet láza alkotást mimel, Rombolva épit és teremtve öl. Visszás teremtés rémes képivel
Betölti most a kapzsi, szomjas ürt, Gyász, borzalom sötét szépségivel. A pusztulás erővel frígyesült, Csodás homormű, rejtelmes fonák,
Szív, mely rajong, habár megsemmisült; Üres, halotti szemgödör, ki lát, Kiaszott, béna kar, mely tőrt emel... Egy dulatag, de tomboló világ.
Magamba néztem, és a csontfalak Mintegy varázsütésre, hirtelen, Kitárva öblüket, fölnyíltanak. A mélység, mit kitártak, végtelen;
A belvilág külsőnél gazdagabb, De összes titkait nem látta szem. Csak a tetem mulékony, roskatag, Mi benne munkál, mindörökre él,
Örök a vágy, az érzés, akarat, Örök a mélyehatlan szenvedély, Sújt kar nekűl és lát ő szem nekűl, El nem homályosítja szemfedél.
A mennybe száll, mélységbe elmerűl, És nincs előtte akadály, se gát, Szabadon árad, alkot, egyesűl. Megnyílt előttem most e dús világ,
De kapuit borzalmak őrizék, Meg kell fizetnem üdvöm vérdiját. Meg kellene váltnom üdvöm vérjegyét; Belépti díj egy élti szenvedés,
Meglátnom a világok ősfejét. Kevés jut ez édenbe, ó, kevés! Tudás egébe poklon át megyen A látnibátor, gondolatmerész.
Zászlót csak az bont fönn a szent hegyen, Ki nagyhitű volt, s mégis kétkedő, Türelme, szomja egyképp végtelen; A fátyolt összetépni vakmerő,
Kinek tudása hit, s tudás hite, Kit el nem rémít sírbolt, szemfedő; Kinek az igazért hevül szive, A vére szeretet, elméje láng,
Csupán e ritka bölcs való ide; Kit bár az aljnép üldöz, sárba ránt, Nem oltja el nagy lelke lángjait, Ki úr magán alant s fönt egyaránt;
Kit az arany szerelme nem vakít, Ki nem lohol csillámló kép után, Kit tűrni önnagysága megtanít. Ó, boldog én, leírni hogy tudám,
Mit éber álmaimban láttam én A poklokon s a mennyek légután! Ragadj, te Nemtő, vígy, dicső Remény, Elmélyedt lelkem látomásait
Leírnom úgy, mint láttam s érezém! Megvetnem add az élet csábjait, A szép Egyetlent méltón zengenem S nevetnem a tömegnek átkait!
Nagy alakok vonulnak lelkemen, Hatalmas képek, büszke férfiak, Teremti istenarcu Képzelem. Szivem kitágul, s benne rajzanak,
Mily égi kín, mily végtelen gyönyör! Az eszmevívó óriás hadak. Szivem a mélységek titkába tör, És végtelen gyűrűkben lejt felém
Egy bűvös, fényes, zengő eszmekör.
Cookies on Poetry Cove