Szegényen s elhagyatva élsz
Mindenkitől, atyám!
Becsületes, ősz fejedet
Oly rég nem láthatám.
Elfoszlott, mit munkálva szerzél,
S mit áldott kezed épitett,
Idegen kézre száll a hajlék:
De megmaradt a becsület!
Bár szigorú lelkiismereted
Nem lesi szolgahad,
Ne félj, azért nem érte szenny
Fejedelmi arcodat!
Parancsoló ész volt sajátod,
S kis körnek égett nagy tüzed;
Föléd került nem egy világfi:
Tied maradt a becsület!
Nem a helyzet, hatalmi kör,
Ami dicső, mi nagy;
Hogy ki voltál, én jól tudom,
S nem kérdem, hogy mi vagy.
Pályádra, melyet megfutottál
Világot e pár betü vet:
S nincs, amivel mi fölcserélnők
Fényes betűid, Becsület!
Uralkodó szív volt sajátod,
S “Másért!” volt jelszavad;
Nem máson és nem másból éltél,
Forrás voltál magad.
Csillogjanak az álmagasban,
Kik megtagadták elvüket:
Több üdvösség van e tudatban,
Hogy él s emel a becsület!
Verd meg a léha lelkeket
S hidd az Istent, atyám!
Löveljen büszke fényt szemed
Napodnak hajlatán!
Élj példaként azok szivében,
Kik el nem adják lelküket:
Hogy itten minden romba dőlhet:
Ingatlan áll a becsület!