Egy gondolattól nincsen pihenésed,
Zord réme kísér mindenüvé téged,
Nyugodni sír ölén se hagy:
Akármi lennél, bármi voltál,
Elméd erős, a szíved oltár:
Tennenmagadnak árnya vagy.
Megfogni lényedet - tudom - szeretnéd,
Erőid égi pompáját kifejtnéd,
Elégsz a vágytól, hogy haladj;
Hiába futsz hatvány-erővel,
Belátod sírva majd idővel,
Hogy tenmagadnak árnya vagy.
Érezned kell a roppant űrt magadban,
Betölthetetlen és áthághatatlan,
Hiába forr a szív s az agy;
Nem nyughatol meg semmi célon,
Kacagva kísér, hajt a démon:
Tennenmagadnak árnya vagy!
Teremtés szégyenét itt látva ebben,
Ez, ami rád vadász mindenha lesben,
Légy bármi jó, légy bármi nagy;
Elégsz a vágytól, megragadnád,
Sötét szeméből gúnyt lövell rád:
Csak tenmagadnak árnya vagy!
Atóm vagy s mégis végtelen mivoltú;
Úr vagy, ki szolgál és király, ki koldul,
Az istenálmok roncsa vagy;
Örvény a lelked, színre csilló,
Örök a lényed, élted illó,
Magadnak létlen árnya vagy!
Mit szomjazol mindegyre telhetetlen?
Nyugtot nem lelhet az, mi véghetetlen,
Vágyakbul újra vágy fakad,
Szomjad növekszik egyre jobban,
Nem oltható lángokra lobban:
Magad magadnak árnya vagy!
A gondolat haláli szárnya rebben,
S meghűl a vér a kékellő erekben,
Ifjú szivedhez odafagy;
Szépítenéd és eltagadnád,
Ám démonod ujjal mutat rád:
Árnyék! Magadnak árnya vagy!